Mégsem ragadósak a bérek

Az ún. "keynesiánus" közgazdászok azért szerették az inflációt, mert a béreket ragadósnak tartották, és a versenyképesség hiányát a keresetek elinflálásával tartották lehetségesnek. A mostani világválság empirikusan igazolta, hogy tévedtek. A bérek lefelé is változtathatók, ha ez a munkahely megőrzésének a feltétele.

Miközben sokunknak azt tanították, hogy a nominális bérek nem képesek igazodni egy vállalat vagy egy nemzetgazdaság csökkenő teljesítőképességéhez, én ezt soha nem tartottam egy érthető dolognak. Miért ne értené megy egy dolgozó, ha hiteles vezetőtől hallja, hogy a rossz időkben kevesebbel is be kell érnie, ha meg akarja tartani a munkahelyét. A mostani válságban Írország, Görögország, Románia sorra bizonyította, hogy a béreket lehet lefelé változtatni. (Mellesleg a magyar közigazgatásban is történt nominális bércsökkenés a tizenharmadik havi jövedelem elvételével). Jómagam a MÁV évek óta megoldhatatlan veszteségtömegének egyetlen ellenszerének az elmúlt évek reálbéremelkedésének visszavételét tartottam, amit éveken át elképzelhetetlennek tartott minden politikus és vezető.

Egy friss felmérés azonban azt igazolja, hogy az emberek mégsem irracionálisak. A álworkmania.hu által közölt felmérés szerint a munkakeresők ma 7 százalékkal kisebb nominális bért (vagyis 11 százalékkal kisebb reálbért) kérnek, mint tavaly ilyenkor. A tényleges állások betöltésének pedig az eredetileg elképzelt összegnél harminc százalékkal kevesebbért is elfogadják az állást. Mindez a jövő évi bérstatisztikákban már alighanem érzékelhető lesz.

Magyarország persze még befelé megy a válság, hiszen hazánkban különös módon az elmúlt évben (részben az állami tulajdonú vállalatok és a közigazgatásnak köszönhetően) nem csökkentek, hanem nőttek a bérek, amelyeken nem meglepő módon egyre kevesebb szerencsét munkavállaló osztozott egyre több munkanélküli kárára. A piaci szektorban azonban már megindult az alkalmazkodás.

Bár a bérek csökkenése rövid távon rossz hír a munkavállalóknak, nem annyira, mint elsőre hangzik. A hazai gazdaásg tényleges teljesítményéhez a forint leértékelődésével és inflációval tudna még igazodni a gazdaság. Az infláció roppant igazságtalan, mert a kisnyugdíjastól a vállalatvezetőig vesz el, teljesítménytől független, ráadásul a kisebb megtakarítással rendelkezőket jobban súlytja. Mint az elmúlt hónapokban megtanultuk, a forint leértékelődése is igen komoly krízist okozhat sok devizában eladósodott háztartásban.

A "keynesiánus" jelzőt azért teszem idézőjelbe, mert valójában Keynes nagyszerűbb közgazdász volt, mint akik hivatkozni szoktak rá. A magukat ideheza "keynesiánusnak" tartó közgazdászok viszont ideje, hogy önvizsgálatot tartsanak, mert a tények cáfolják egyik alaptézisüket.

Punk as Fu**: mi lesz 2010 őszén?

Kevés dolog hiányzik az elmúlt két évtized indie élménytárából, de az American Analog Setet nagyon megnéztem volna a saját szememmel. Minden ötletre nyitott vagyok, ami pótolhatja ezt a mulasztást... Mivel lehetne folytatni ezt a felejthetetlen sort az idei klubidényben -
ábécé sorrendben a 27 (Gödöllői Trafó), Amber Smith (valahol Budán/Nagymaros), A Subtle Plague (Tilos az Á), Cornelius (Tongeren), dEUS (Tourhot/Flex), Explosions in the Sky (A38), Fountains of Wayne (Knitting Factory), Hitch (Dour), Jon Spencer (Joe's Pub, Pukkelpop), Kispál és Borz (Tilos az Á), Rocket from the Crypt (Pukkelpop), Nada Surf (Wiener Arena), Óriás (Wigwam2), Tom Barman (Jazz Café).



Nosztalgia: indie, és az év legjobb izéi sorozat.

EU és magyar évadnyitó: alkotmányos reformok

Európában megkezdődött a politikai szezon az első State of the Union beszéddel, idehaza pedig a kormányfő száznapos beszédeivel. Az Unióban a tét az európai piaci reformok és liberalizáció továbbvitele, a gazdasági unió kiszélesítése. Idehaza a gazdaságpolitikában máshonnan fúj a szél, és a politikai alkotmány a tét. A gazdaság és a politikai élet kereteit érintő, ezért nehezen konkretizálható, de éppen ezért akár nagyon nagy széles körű változások indulnak jövőre.

A héten írtam egy keveset Barroso és Orbán évadnyitó beszédeiről a komment.hu oldalán, de ugyanúgy kötelességből, ahogy a beszédek elhangzottak. Mindkét beszéd olyan súlyos dolgokkal foglalkozik, amelyekre oda kell figyelni, de egyik beszéd sem olyan, ami alapján könnyű elképzelni a jövőt, vagy amire könnyű visszaemlékezni - úgy látszik, hogy a nagy elhatározásokon már túl vagyunk, a nagy változásoknak azonban legfeljebb a körvonalai látszanak. Nem hiszem, hogy bármelyik beszéd fordulatai szállóigévé válnának, pedig igencsak meg fog változni a világunk, ha Barroso vagy Orbán valóra váltja a szavait.

A monetáris uniót gazdasági unióval fogjuk kiegészíteni. [...] A belső piac Európa leghatékonyabb eszköze, mégsem használjuk ki eléggé. Sürgősen ki kell szélesítenünk hatókörét. Európa 20 millió kkv-jának csupán 8%-a folytat határokon átnyúló kereskedelmet, még ennél is kevesebben ruháznak be külföldön. Az internet kínálta lehetőségek ellenére a fogyasztók több mint harmada bizalmatlan a határokon átnyúló vásárlással szemben. Felkérésemre Mario Monti szakértői jelentést állított össze, amelyben 150 hiányzó összeköttetést és szűk keresztmetszetet tárt fel a belső piacon. Jövő hónapban bemutatjuk, hogy az egységes piacról szóló átfogó és ambiciózus jogszabály keretében miként mélyíthetjük el az egységes piacot. (José Manuel Durão Barroso)

Az EU célja igen ambíciózus: a Delors-bizottság által elkezdett, és a kilencvenes évek elejére valóra váltott gazasági és monetáris unió gazdasági lábának teljes megújítása Spaak, Thatcher és Delors szellemének megidézésével. Mostanában sokat foglalkoztam ennek az időszaknak a közlekeédsi reformjai újragondolásával, és megdöbbentő, hogy Nyugat-Európa milyen mélyreható változásokon ment át, illetve indult el akkor, amikor mi a saját rendszerváltásunkkal voltunk elfoglalva. Alig tizenöt év alatt eltünt a márka, a gulden, a schilling, megjelentek a valóban európai bankok, enerigacégek, tömegközlekedési szolgáltatók. Vajon hova lehet ezt továbbvinnni? Közös pénzünk, elvileg közös piacunk van, rengeteg nemzeti protekcionista különalkuval, minden nemzeti sarokban valami speciális érdekkel. Akárhogy is csomagolják, szerintem a közös piacnak ezek az árnyékos sarkai állnak a "nagy reform" célkeresztjében - márpedig ezeket igencsak jól védték a nemzeti kormányok és nemztei bajnokaik.

Az európai uniós reformok szerintem nem fognak akkora változásokat hozni az életünkben, mint a nyolcvanas években meghozott döntések. Nincsenek is olyan kézzelfogható céljai, mint például az euró volt. Ezzel együtt visszatekintve arra a korra az is látható, hogy a nyolcvanas évek (nyugat-)európai polgára számára a változás a mindennapi életre nagyrészt beláthatatlan volt, mi, a vasfüggönynek ezen az oldalán meg nem is tudtuk elképzelni azokat. Vagyis a Barroso-által beharangozott változások

A rendszerváltoztatást követően - ha ez a szó egyáltalán még jelent valamit - az elmúlt húsz év vitái után, 2011-ben végre sor kerülhet a Magyar Köztársaság új alkotmányának megalkotására és elfogadására. Ez azt jelenti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy az új alkotmány megalkotására 2011-ben, szándékaink szerint 2011-ben kerülhet sor. (Orbán Viktor)

A rendszerváltás utáni Magyarország új alkotmányának a megalkotása talán még fontosabb számunkra, még akkor is, ha az alkotmányozás irányának világos ismerete nélkül annál is sokkal nehezebb megérteni, miként fogja megváltoztatni az életünket, mint az uniós reformok. Magyarország jelenlegi alkotmánya akkor történt, amikor az EU nagy liberalizációs hulláma zajlott, azokban az években, amikor a liberális demokrácia győzelme átütőnek tűnt. Szerintem ezt a szabadságot nem sikerült kitöltenünk értékes tartalommal, ezért szinte biztosnak gondolom, hogy az új alkotmányunk új határait a legtöbben nem fogják közvetlenül érzékelni. Az új alkotmányról keveset, az alkotmányozás procedurájáról egyre többet tudunk: nem választott alkotmányozó gyűlés fogja végezni (ahogy 1989-ben sem), viszonylag szűk kör fogja az új alkotmányt elkészíteni (talán 1989-nél is szűkebb, de annál talán színesebb és szélesebb körrel konzultálva) és igen gyorsan (hasonlóan 1989-hez).

Természetes, hogy minden generáció egyszer visszatér azokhoz a nagy politikai, gazdasági kérdésekhez, amivel az előző is foglalkozott már egyszer. Az idei évben az Uniót és az országot is megrázó nagy gazdasági és politikai válság után a nyolcvanas években kialakított keretek megváltoztatása a cél. Az új kereteken belül a gazdasági és társadalmi intézmények pedig igen nagyot képesek változni - de arra talán egy emberi elme sem képes, hogy ezeket a változásokat megjósolja.

Óriás: Az egyikben ott

De ki lesz az új köztársasági elnök?

Ezt a cikket másfél hónapja írtam, de szerkesztőm túlzottan spekulatívnak tartotta, így a gépemen maradt. Azóta a kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt – úgy gondolom, hogy az általános választás lezárulta után pedig igencsak aktuálissá vált. Április 25-e után az utolsó lényeges eldöntendő kérdésnek azt tartom, hogy vajon Orbán Viktor lesz-e a megnövelt hatáskörű államfő, vagy valami más válasz születik az új politikai-hatalmi adta kérdésekre?

Sólyom László megválasztása óta nem csak politikai rendszerünkben, hanem államéletünkben is jelentős változások történtek – ez a két folyamat pedig lehetővé, sőt, mérlegelendővé teszi az államelnöki hivatal szerepének újragondolását, hiszen az eddigi hatalmi és politikai logikával az új politikai rendszerben nem lehet helyes választ adni arra a kérdésre, hogy ki volna a megfelelő jelölt. Göncz Árpád utódlása a Fidesz első kormányra kerülésének és Torgyán József esetleges elnöki ambícióinak találgatásával két évig volt téma. Mádl Ferenc utódlása a kormányzó baloldal egységének megbomlása, majd a Sólyom Lászlót támogató, pártokon átívelő civil kezdeményezése révén legalább fél évig politikai életünk központi kérdése volt. Ezzel szemben 2010-ben, amikor jó eséllyel a választásokon győztes párt azonnal, egy fordulóban elnököt is választhat, a kérdés az egész választási kampányban nem merült fel komolyan.

Jelenlegi államfőnk meglehetősen határozottan szakított két hivatali elődje szerepfelfogásával, akik a köztársasági elnök első számú alkotmányos feladatára, az állam egységének megtestesítésére – a nemzeti ünnepek megünneplésére, a törvények kihirdetésére vagy a közkegyelem gyakorlására koncentráltak. Sólyom László a fő hatalmi ágak – a kormány, a parlament, a bíróságok és az ügyészség – sajátos rivalizációjába új szint hozott az elnöki hivatal játékba hozatalával. Belépett a politika világába, ahol közpolitikai kezdeményezéseivel, saját jelölési gyakorlatával lényegében minden hatalmi ággal konfliktusokat vállalat, és ezzel alaposan megváltoztatta az elnöki hivatal arculatát is. Most távozó államelnökünk népszerűsége és legitimációja nem Göncz Árpádéval és Mádl Ferencével, hanem a vezető ellenzéki politikusokéval, Orbán Viktoréval és (egy darabig) Dávid Ibolyáéval, vagy a „belső ellenzéki” Szili Katalinéval versenyzett. Az államfői hatalom egyfajta szuperombudsmankénti ellensúlya lett a kormányzatnak és parlamenti többségének.

Hivatalban lévő elnökünk új szerepfelfogása lehetővé tette, hogy tartalmi kérdésekben is politizáljon, bár úgy vélem, hogy mindkét közpolitikai programja kudarcot vallott. Most, amikor az államéletünk minden szabálya újragondolható, érdemes elgondolkodni azon, hogy a kudarc oka az alkotmányos játékszabályokban, a Sólyom-Gyurcsány-Orbán-Bajnai hatalmi konstellációban, vagy az államelnöki adminisztráció hibáiban keresendő, hiszen a változtatás, vagy annak a lehetősége minden területen adott.

Sólyom László államfői programjának két tartalmi eleme volt: a környezetvédelem és a zöld ügyek előmozdítása, illetve a határon túli magyarok és a magyar államiság kapcsolatának megerősítése kudarcnak tekinthető. Számomra nem megítélhető, de feltételezhető, hogy a nemzeti parkokban dolgozó szakemberek, vagy az államelnök határon túli túráin vele találkozó nemzettársaink számára erkölcsi megerősítést jelentett elnökünk figyelme, mindez azonban nem adott sem kellő legitimációt, sem politikai lendületet a magyar állam környezetvédelmi vagy nemzetpolitikájának megváltoztatásához. Noha voltak jelei annak, hogy a Sólyom László elnökké választását kezdeményező értelmiségi körök egyfajta elnöki pártot szerveznek, végül a részben ebből a körből kinőtt LMP egyáltalán nem vált elnöki párttá. A „zöld elnökök” hálózatának kezdeményezései dacára a magyar állam nemhogy kezdeményező lenne környezetvédelmi kérdésekben, de például az EU klímapolitikája egyik kerékkötőjének tekinthető. A határon túli magyarság politikai képviselete – részben a magyarországi politikai megosztottságot tükröző helyi pluralizáció miatt – Romániában, Szlovákiában és Szerbiában is húsz éve a legsúlytalanabb. A határon túli magyarság státuszával kapcsolatos, meglehetősen sokértelmű 2004. évi népszavazás kudarca óta lényegében nem tárgya a magyarországi politikai vitáknak, így az elnöki kezdeményezések is légüres térbe érkeztek. Sokkal alaposabb elemzést igényelne annak megítélése, hogy mindez államelnökünk hatalomtechnikai ügyetlensége, más hatalmi ágakkal való együttműködési képességének korlátoltsága, vagy az államfői hivatal és apparátus gyenge hatalma miatt alakult így, mindenestre Sólyom Lászlóra aligha mint zöld elnökre, hanem mint Alkotmánybíróságunk első karizmatikus elnökére fogunk emlékezni.

Értékelésem szerint a 2010-es választások által szentesített politikai változások megváltoztatják az elnök politikai pozícióját. Szinte bizonyos, hogy a negyedik köztársasági elnököt lényegében egy párt fogja választani. Ugyan a második fordulót követően ki fog derülni, hogy a Fidesznek nincsen kétharmada, de az mégsem várható, hogy a KDNP meg fogja vétózni a jelöltjét vagy a köztársasági elnök és a kormányfő közötti hatalmi megosztást újraszabályozó alkotmányos törvénymódosításokat. Politikai életünk jelentős átalakulása 2006. óta látványosabb, mint államéletünk megváltozása, de az utóbbi területten is igen lényeges változások történtek a mostani elnök megválasztása után – elég a 2006. évi választások után elfogadott, kétharmados, az MSZP és a Fidesz által megszavazott közigazgatási törvényre gondolni, ami lényegében kiiktatatta a Kormány és parlamenti többsége hatalomgyakorlásának procedurális ellensúlyait.

Úgy gondolom, hogy a következő hetek legfontosabb politikai és államéleti kérdése a köztársasági elnöki hivatal újrapozícionálása és az elnök megválasztása lesz. A Sólyom László által bevezetett, közpolitikai kérdésekben állást foglaló, politizáló elnökszerep aligha volna hasznos a jelentős változtatásokra készülő parlamenti többségnek, ráadásul nem is volna logikus, hogy Orbán Viktor és pártjai miért választanának maguk fölé egy ellensúlyt - hacsak nem magát Orbán Viktor emelnék a parlamenti többség fölé. Ebben az esetben viszont, politikai hatalma és legitimása zenitjén miért ne adna alkotmányos változtatásokkal karakteresebb politikai és hatalmai súlyt ennek a hivatalnak? Úgy továbbra is azt gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben a leglogikusabb lépés az volna, ha az új többség Orbán Viktort választaná meg államfőnek, és élve parlamenti többségével, megváltoztatná az államfő és a kormányfő közötti hatalommegosztás szabályait.

Az ellenzék eddigi vezérének korábbi megnyilvánulásai –, államfői irányítási stílusa, az ezzel aligha összeférhető ideiglenes technokratikus válságkormányzás ígérete – politikailag racionálissá tenné az államfői-kormányfői feladatok újraosztását. Az eddig bejelentett három miniszterelnök-helyettesi poszt is jól előkészítetté tenné ezt a lépést, hiszen valójában az volna logikus, ha a Fidesz és a KDNP mint két koalíciós párt csak egy-egy helyettessel rendelkezne (vagyis az egyik helyettes miniszterelnökké lépne elő). Kétharmados többséggel és a rendszerváltás óta páratlan politikai legitimitással logikus volna a kormányfői irányítási, személyzeti feladatok továbbvitele a Sándor-palotába, és a gazdaság rendbetételére, majd más, szakpolitikai feladatokra kinevezett technokrata miniszterelnökök kinevezése. Mindez egyben lehetővé tenné a 2006-os államreform kiigazítását, amely a parlamenti többséggel rendelkező kormánnyal szemben alig hagyott korrekciós eszközöket: az egymástól elválló elnöki és kormányfői hivatal képesek volnának bizonyos fokú korrekciós mechanizmusra.

Mindez persze csak gondolatkísérlet, amivel arra próbáltam rávilágítani: ideje arról is beszélni, hogy ki lesz a következő köztársasági elnök és az új magyar politikai rendszerben mi lesz a feladata egy olyan politikai helyzetben, amikor az alkotmányos szabályok és a parlamenti pártok közötti viszony is teljesen megváltozott.

Három ábra a Közműtanács felállítása mellett

A Portfolio.hu kiváló összeállítása szerint Magyarországon 2006-2010. között a vonatkozó európai és magyar törvényi előírásokkal szemben nem az inflációnál kisebb, hanem nagyobb mértékben emelkedtek a közművek árai. A jelenséget nem magyarázza a privatizáció: az állami és a magántulajdonban lévő közművek is megkérdőjelezhető mértékben emeltek, és egyben váltak az infláció fontos gerjesztőivé. Vajon mi a jelenség oka, ki hibázott és hogyan lehet ennek gátat vetni?

A vonatkozó európai és magyar jogszabályok - az amerikaiakhoz hasonlóan - a szabad árképzést csak a szabad piacon teszik lehetővé, vagyis ott, ahol elég sok szállító versenyez a vevők kegyeiért. A közművek esetében szinte soha nem ez a helyzet, ezért a közművek áremelkedéseit világszerte erre feljogosított, a bíróihoz hasonló függetlenséget élvező szervek, az úgynevezett szabályozó hatóságok hagyják jóvá. A jelenlegi magyar hatóságok - a Magyar Energia Hivatal, a Nemzeti Hírközlési Hatóság, a Nemzeti Közlekedési Hatóság, valamint az önkormányzati árhatóságok - pedig szinte minden költség áthárítását indokoltnak látták, így az árak elszabadultak.

Vajon milyen esetben engedhető meg az árak ilyen mértékű elszabadulása? Az indokolt költségnövekedés sokféle lehet - a magyar nemzeti piacon kívüli árak emelkedése (pl. üzemanyaghordozók, nyersanyagok) -, a környezetvédelmi szabályok szigorodása (pl. a vízbázis jobb védelme), korábban előre nem látott beruházási szükségszerűség hitel vagy előfinanszírozási költségeinek elismerése (pl. új csatornát kell építeni, megsemmisült vasútvonalat kell pótolni). A legtöbb közmű esetében voltak is, meg nem is ilyen események. Például a MÁV-nak volt olyan mellékvonala, amit elsodort az árvíz, és nem volt biztosítva - értelemszerűen újra kellett építeni, bár ez a költségnövekedés ezrelékeit magyarázza csak. A buszok üzemanyaga igen drága volt 2008-ban - ellenben sokkal olcsóbb 2009-ben. És így tovább.

Ahogy a Portfolió.hu ábráin látható, a közművek árai válogatás nélkül nőttek, és ugyan hiába csökkentek a világpiaci árak 2009-ben, és hiába csökkent a munkaerőpiaci nyomás (aligha igazolható, hogy a recesszió közepén csak béremelkedéssel lehet megtartani a dolgozókat), minden egyes közműnél a hatóságok az inflációt két-háromszorosan is meghaladó költségnövekedést ismertek el.

Feltehetjük a kérdést, hogy ezek a cégek akkor most úsznak az extraprofitban? A magántulajdonban lévő cégek részvényesei vagdossák az osztalékszelvényeket? Nem: a közművi cégek egy része veszteséges, a másik részének nem nőtt kiugróan a profija. Például a magyar energetikai szektorkban szinte senki nem keres semmit - papíron.

A trükk nyilván a költségek áthárítása, amit a Portfolio.hu harmadik ábrája nyomán egy kis fantáziával értelmezhetünk tovább. Szembeötlő, hogy egyetlen szabályozott díjtétel, a távhő ára csökkent drámaian. Igaz, 2009-ben  nagyon estek a gázárak, ami a távfűtőművek egyik költségtényezője, de ugyanez elmondható az elektromos áramtermelésről is (ott is költségtényező a gáz), márpedig ott az árak igencsak nőttek. Nekem úgy tűnik, hogy a távhő árát politikai célzattal csökkentették (a panellakók voksolási szokásaira bazírozva), a többinél viszont az ún. szabályozó hatóságok (szinte) minden költségemelést elfogadtak. 

Úgy gondolom, hogy butaság emiatt a privatizációt, vagy a magántulajdont hibáztatni, hiszen az állami, önkormányzati és magántulajdonú közművek áthárított költségbázisa is folyamatosan, bámulatos mértékben nőtt. Valójában szerintem az történt, hogy a közművi cégek egyre több és egyre magasabb számlát nyelhettek be a hatóságok tudtával. (Volt olyan hatóság és hatóságvezető, aki tiltakozott, de ezek nem sokáig maradtak közszolgálatban). Így azonban jövedelmi feszültségek alakultak ki a közművek vezetői, középvezetői, aztán dolgozói között is, hiszen sokkal jobban jövedelmezett beszámlázni a közműnek, mint ott dolgozni. Így aztán a hatóságok szemet húnytak a bértömeg emelése felett. (A referencia-időszakban a vasutas átlagbér például 52,8 százalékkal miközben a versenyszféráé csak 38,4 százalékkal - négy év alatt mindkét mérték jócskán meghaladta az inflációt, ami mögött nem volt többletteljesítmény).

Van olyan eset, amikor egy hatóságnak kötelessége a nagymértékű költségnövekedést elfogadnia. Ez tipikusan az olyan eset, amikor az Országgyűlés előírja a közszolgáltatás mértékének a növelését. Ez történt egyébként 2006/2007-ben, amikor a kedvezménnyel igénybe vehető vonatok száma vagy 20 százalékkal nőtt - igaz, pénzt nem tudott hozzá teremteni a kormánytöbbség. Ugyanilyen indok lehet az, hogy szabálytalan módon egyes állagmegóvó beruházások költségét nem terhelték rá a korábbi időszaki számlákra - például már régen ki kellett volna egy víznyomócsövet cserélni, de az önkormányzati árhatóság ennek költségét nem engedte a lakókra hárítani. Az ilyen rendkívüli intézkedésekről azonban a hatóságoknak alaposan számot kellene adniuk.

Véleményem szerint a szabályozó hatóságok nem látták el megfelelően a munkájukat, és ezért "mindenki jól járt", kivéve persze a lakossági, a közületi és az egyébként munkaadóként is funkcionáló ipari fogyasztókat. Ezért gondolom azt, hogy a gazdaság rendbetételét az ilyen szabályozó hatóságok rendbetételével, és egy erős, szakszerű, felkészült Közműtanács alá rendelésével kell kezdeni.

Viták az AmCham energetikai rövid állásfoglalásról

A múlt hét pénteken megkezdődött a Pallas Páholyban az AmCham Az energiapolitika mint a nemzeti versenyképesség tartópillére című állásfoglalásról rendezett vitafórum-sorozat, amely a szabályozási és a diplomáciai kérdéseket tűzte napirendjére. Ezzel egyidőben a Napi Gazdaság készített hosszú interjút az állásfoglalásunkról velem. (A zsurnalisztikus túlzás a címben nem tőlem származik, de tényleg nagyon árt a magyar gazdaságnak a drága energia).

A végső cél, a versenyképesség növeléséhez három kritikus beavatkozási területet jelöl meg az állásfoglalás: független, költségalapú közműszabályozás; a beruházásokat fékező - elsősorban a jogszabályok szövegének és értelmezésének állandó változása miatti bizonytalanságban testet öltő - akadályok csökkentése; a gazdaság energiahatékonyságának növelése, más szóval az energiafüggőség csökkentése. [...] Az AmChamnél szeretnék elérni, hogy belátható időn belül Magyarországon az energia ára a regionális versenytársak szintjére ereszkedjen. Ennek érdekében nem elsősorban az árrendszeren belüli átcsoportosításra van szükség, hanem az energiaimport rugalmasabbá tételére; arra, hogy a zöldenergia-támogatás ne legyen olyan irracionális mint most; valamint kezdődjenek el azok az erőművi vagy szállítási infrastrukturális beruházások, amelyek jelenleg a bizonytalanság miatt állnak. Négy-öt éven belül komoly konkrét eredményeket, alacsonyabb árakat akarunk látni.

Az első vitán igen erősen megmutatkozott az energiaipar egyes vertikumánban érintettek és az ipari nagyfogyasztók közötti érdekellentét. Az energia értékesítésében érintettek közül van, aki egyenesen kimondta: bele kellene törődni, hogy a hazai energiaárak az európai felső harmadban fognak beleragadni, és autó- és gépgyártás helyett svácji órát kellene gyártani. Nyilvánvaló, hogy az AmChamban igen jelentős számban részt vevő gyárosok meglehetősen össszevont szemöldökkel fogadták a vitának ezt a részét.

Bizonyos kérdésekben viszont úgy látom, hogy megteremthető a nemzeti konszenzus. Egyértelműnek látszik, hogy az energetikai területén hatalmas deregulációs potenciál van; szükséges lehet az állami feladatok újraosztása; felértékelődtek Magyarország ásványkincseei, és meg kell szüntetni a nem-konvencionális bányászati technológiák behozatala előtti akadályokat; Magyaország nemzetközi infrastrukturába való beilleszkedéséről értelmes vita indulhat, és talán teljes a konszenzus abban, hogy a Portfolio által is múlt héten napirendre tűzőtt KÁT-rendszer ebben a formában nem maradhat fenn.

Bár a vitasorozat még csak most kezdődött, úgy gondolom, hogy hasonlóan konstruktív lesz, mint a hasonló témájú egészséggazdasági sorozatunk, ahol nagyon sok szakpolitikai kérdésben sikerült az eltérő politikai oldalhoz tartozó szakpolitikusok, állami intézményvezetők és a magánbefektetők között konszenzust találnunk.

További energia témájú bejegyzések.

Google Trends: Érdeklődés pártjaink és vezetőink iránt

A Google Trends azt mutatja meg, hogy mekkora volt a keresők (fent) és a média (lent) érdeklődése az egyes pártok iránt. A Google a vezető kereső, ezért az eredménye reprezentatívak, és némi gyakorlattal sok minden kiolvasható a Trendsből. Amint látható, a legnagyobb érdeklődés már egy éve a Jobbikot övezte, az MDF pedig januárban (az SZDSZ-szel kötött furcsa házasság óta) az LMP-vel folytatott versenyt a mérsékelt kispártért folytatott figyelemben elveszítette.

A pártokra vonatkozó eredményeket csak a Magyarországról indított (de itt élő külföldiek által is indított) keresésekre szűkítettem. Nyilvánvaló, hogy akár fenyegetettségből, akár szimpátiából, akár csak kíváncsiságból a Jobbik élvezte a legnagyobb figyelmet. A lenti ábrát nem szűkítettem Magyarországra, mivel szerintem kevés külfödli tudja a magyar politikusok nevét. Schiffer András azért nem szerepel a kimutatásban, mert a Schiffer névre még Magyarországon is elsősorban Claudia Schiffer miatt keresnek rá (egyébként többen, mint a politikusainkra).
Az eredményeket a Vona Gábor szerint rendeztem,amint látható, amint látható, a magyar-szlovák nacionalista csörtéknek köszönhetően Szlovákiában még viszonylag sokan kerestek rá erre a névre (egyébként minden más országban elhanyagolható a magyar politikusok keresettsége).

Korábban: Pártprogramok összehasonlítása - segít-e a mitigernek.hu? és korábbi Google Trends elemzések: A Facebook felfalja a blogoszférát és Kit és mikor érdekel Magyarország?

Pártprogramok összehasonlítása - segít-e a mitigernek.hu?

Néhány közpolitikai szakember érdekes kezdeményezést indított az év elején - azt ígérték, hogy közpolitikai szempontból értékelik a pártok programjait és forintosítva is értékelik az ígéreteiket. Úgy gondolom, hogy az előremutató kezdeményezés néhány hibája és több előre nem látható esemény miatt kevés eredményt és érdekességet hozott a felszínre a kampányban.

Ami talán kevéssé volt előrelátható, hogy a pártok ebben a kampányban lényegében nem tettek közpolitikai ígéreteket, az értékelés Megalapozottság és Számonkérhetőség mutatója meglehetősen kevés információt hordozott. Véleményem szerint a Fidesz-KDNP fő ígérete politikai volt: a kormány leváltása és az elmúlt évtized közállapotaiért a felelősségre vonás, a Jobbiké pedig az elit fenéken billentése. Ezek alapvetően politikai célok, amelyek számonkérhetők, de nem feltétlenül következnek belőlük közpolitikai programok. Az MSZP biztos vesztesként indult neki a választásnak, és ezért a számonkérhetőség aligha okozott fejfájást a programalkotóinak.

A mitigernek.hu módszere több olyan gyermekbetegséget is mutat, ami a közpolitikai ígéretek értékeléséből is sokat levon. Az alkalmazott módszer egy szakértői panel kollektív bölcsességére épített volna, és a közpolitikai elemeket a panel tagjai súlyozták saját szubjektív megítélésük alapján. A panel azonban meglehetősen kicsi és homogén lett, ezért fordulhatott elő, hogy amíg a közoktatás minősége 27 szempontból a legnagyobb súlyt kapta, az energiafüggőség a 20-at, az öregedés és népességfogyás csak a 24-et, az anómia és a pesszimizmus pedig a 27-et. Szerintem igencsak vitatható, hogy miért jelentéktelen közpolitikai probléma az elöregedés és ehhez képes miért olyan fontos a közoktatás minősége, de az is, hogy az anómia és pesszimizmus mint politikai tényező miért került a szakpolitikai tényezők közé - noha egy demokratikus választáson megkérdőjelezhetetlen fontos szempont, hiszen ki szeretne egy reménytelen és normaszegő társadalomban élni?

A szakértői panel érdeklődési köre véleményem szerint kis mértékben befolyásolta az értékelés eredményét is. Nyilvánvaló, hogy azok a pártok, amelyek a közoktatással többet foglalkoztak mint a népességfogyassal vagy az energiafüggőséggel, leszerepeltek. A panel szerencsétlen összetétele talán abban nyilvánult meg leginkább, hogy a panel végül is "hivatalosan" nem értékelte az LMP programját (amelynek kidolgozását a panel több tagja segítette), ugyanakkor az LMP a "nem hivatalos" értékelés alapján magának vindikálja a legjobb program címét.

A szakértői panel hitelességét és jószándékát semmiképpen sem szeretném megkérdőjelezni, ugyanakkor egy ügyetlenséget fontosnak tartok kihangsúlyozni: a panelnek vannak megnevezett és anonim tagjai. Ez a mitigernek.hu értékelésének vitatását teszi nehézzé - például ha valaki egyetért az értékeléssel, mindjárt kezdheti annak a magyarázatával, hogy nem ő-e az egyik anonim szakértő. Aki meg nem ért egyet, az jöhet azzal, hogy ő megsértődött-e azon, hogy nem kérték fel a panelbe. Én például nem vagyok anonim szakértő, nem hívtak a panelbe, és nem is szerettem volna benne részt venni, de a mitigernek.hu alapján ezt vajon hogyan tudnám igazolni?

A közpolitika (szakpolitika) - politika kissé ügyetlenül megoldott szembeállítása aránytalanul rossz színben mutatta be a két legnagyobb társadalmi beágyazottságú pártot. Míg a kis pártok arra törekednek, hogy a többség által elhanyagolt ügyeket, csoportokat és érdekeket karoljanak fel - és ezt lehetőleg szakszerűen, és mindenképpen célzottan és számonkérhetően tegyék -, addig a nagypártok joggal gondolhatják azt, hogy a választók tudják, hogy ők milyen érdekeket és értékeket képviselnek, ezért elsősorban politikai céljaikat hangsúlyozzák.

A mitigernek.hu egyik fontos célja az volt, hogy megpróbálja a pártok javaslatait árazni. Számomra ez a leginkább félresiklott kezdeményezés. A Jobbik, amelyik nem készül (komolyan) kormányra, nyilván hatalmas összegű javaslatokkal állt elő. Az MDF, amelynek politikai krédója a gazdasági racionalitásra épül, igen takarékos ötletekkel állt elő. A Fidesz és az MSZP, akik között már a kampány előtt eldőlt a verseny, egyáltalán nem forszírozták konkrét ígéretek megfogalmazását.

Az árazási résznek nem csak a hasznossága, hanem az módszertana is roppant vitatható.A mitigernek.hu szerint

Nem magától értetődő, hogy a pártoktól olyan pontosságú ígéreteket várjunk, amelyek hatását forint fillérre ki lehet számolni - de vannak olyan országok, ahol ez a gyakorlat. A legjobb példa talán Hollandia, ahol a kormánytól független tervhivatal (CPB) kérésre a választások előtt értékeli a pártprogramok makrogazdasági hatásait. A legutóbbi, 2006-os választások előtt például nyolc párt programját vizsgálták.

Igen ám, csakhogy a CPB egy olyan állami szerv, ami egyébként a politika normál működése kapcsán (vagyis nem a választási kampányban, hanem a parlament ülésein) felmerülő javaslatokat rendszeresen, az állam információs adatbázisaival, és szakképzett, állandó stábbal értékeli. Egy CPB szerű szervezet esetén könnyebb elhinni, hogy meg tudja mondani, hogy 8 milliárd forintból felszámolhatók a (cigány)telepek vagy sem. Nekem az érzésem egyébként az, hogy nem, vagy ha formálisan igen, azok újra létre fognak jönni, hiszen az ilyen telepek kialakulásának számtalan olyan oka van, amit talán pénzzel nem is lehet megoldani.

Van-e tehát értelme a mitigernek.hu kezdeményezésnek? Egyrészt azt gondolom, hogy igen. Egy olyan országban, ahol a sajtó nem teremti meg azt a nyilvánosságot, ahol alaposan, tényszerűen és összehasonlíthatóan megismerhetők volnának a politikai szereplők programjai, céljai és az ezekkel összefüggő más célok (például az árak), egy ilyen kezdeményezés hiánypótló. Az is tény, hogy a magyar szakpolitikai gondolkodás műhelyei gyengék és hiányosak, és minden szakmai összefogás javíthat ezen a helyzeten. Természetesen sokat segítene, ha a kezdeményezés fennmaradna, és fejlődne.

Számomra a legfontosabb az volna, hogy a politikai-szakpolitika naiv szembeállítása helyett egy jobb elkülönítést alkalmaznának. A mostani kampányban ezt egy nehezebb, nagyobb szakmai hitelt igénylő feladat elvégzésével, Mennyibe kerül kérdés megfordításával - A hogyan lehet megoldani? kérdésre adott válaszok bemutatásával lehetett volna jól elvégezni. Például be lehetett volna mutatni, hogy az egyes pártok politikai célkitűzéseinek hol, milyen hatása volt, illetve ahol hasonló célokat követtek, ahhoz milyen eszközöket választottak? Hol voltak sikeres, politikusokkal szemben lefolytatott büntetőeljárások? Ez mennyiben veszélyeztette a politikai pluralizmus fennmaradását? Mibe került - és így tovább.

A mitigernek.hu készítőinek gratulálok, mert egy nagyon fontos civil kezdeményezést indítottak el, amelybe láthatóan rengeteg munkát és gondolatot fordítottak. Annak, aki ma még nem szavazott azonban nem ajánlom, hogy vakon rábízza magát a fenti táblázatokra.

Kassza a MÁV helyzetéről és jövőjéről

És itt tekinthető meg a már beharangozott műsor a MÁV-ról.

Emlékeztetőül pedig:Kiesik a zsebünkből a pénztárcánk és néhány összefüggő szám és eredmény.

MTV Kassza: Állam, vasutak

Koszos és elhanyagolt vagonok, lassú vonatok, drága jegyek, megszüntetett vonalak. Ezek az első gondolatok, ha szóba kerül a MÁV. Lehet-e másképp?

Lehet-e hivatkozási alap a XIX. század vége, amikor a magyar vasút híresen keresztül-kasul szelte az akkori országot, és jószerivel majd minden településre el lehetett jutni vonattal? Mondjuk: tiszta és korszerű kocsik, pontosan betartott menetrend, gyors és biztonságos célbaérkezés, megfizethető, és mindenki által megfizetendő viteldíjjal. Lehet-e ez a cél? Fenntartható lenne-e így a Magyar Államvasutak?

Bárhogyan is, de reform vár a MÁV-ra. Nehéz, hosszadalmas és rengeteg érdeket sértő átalakítás, amit az Európai Unió is sürget.

Kassza a MÁV helyzetéről és jövőjéről.
Korrábi bejegyzések a vasútról.

Az adás vendégei: Dr. Tömpe István - Infrastruktúra-fejlesztési igazgató, MÁV Zrt,
Antali Károly - a közösségi közlekedésért felelős kormánybiztos, Felsmann Balázs - volt közlekedési szakállamtitkár, Borsik János - a Mozdonyvezetők Szakszervezetének ügyvezető alelnök, Antal Dániel - a megszüntetett Magyar Vasúti Hivatal volt elnöke.

Adás: Március 4. 20 óra, m1

Roubini Görögországról - magyar áthallással

Nouriel Roubini azzal lett a világ egyik legbefolyásosabb közgazdásza, hogy meglehetősen pontos képet festett a 2008-2009-es világgazdasági válságról - előre. Roubini ma az Egyesült Államok pénzügyminiszterének a főtanácsadója, a Stern School professzora és a világ 410. legtöbbet idézett közgazdász tudósa. A Portugáliára, Spanyolországra, Olaszországra, Írországra és Görögországra vonatkozó javaslatai Magyarországra is jól alkalmazhatók, hiszen a magyar gazdaság az eurózóna alulteljesítő államaihoz hasonló tüneteket produkál.

Roubini javaslatai a magyar közgazdászok kisebbségéhez hasonlóan a fiskális egyensúly helyett a versenyképességet helyezik középpontba. (Jómagam is ezzel a megközelítéssel értek egyet mióta gazdaságpolitikával foglalkozom, így elfogult vagyok).

"Így tehát a versenyképesség helyreállítása, nem csak a fiskális kiigazítás a fenntartható fejlődési pályára való visszatérés szükségszerű feltétele. Egy évtizednyi defláció is megtenné ezt a hatást, de ez stagnáló gazdasággal járna együtt, amelyről Argentína évtized eleji példája bebizonyította, hogy politikailag nem járható út. Ehhez a leértékelésen és az eurózóna elhagyásán át vezetne az út. A ó megoldás a strukturális reformok olyan gyorsítása, ami egyszerre növeli a termelékenységet és tartja féken a magán- és közszféra béreit, de politikailag ez sem könnyen kivitelezhető. [...] A gyengébb euró nem csökkentené a strukturális reformok szükségszerűségét; éppen ellenkezőleg, ennek a fő haszonélvezői az olyan országok volnának mint Németország, amelyek a relatív munkaerőköltséget csökkentő fájdalmas reformok árán állították helyre a versenyképességüket".

Mit jelentene ez Magyarországon? Az állami vállalatoknál dolgozók bérének a csökkentését, a közművek árszabályozásának megszigorítását és a reménytelen vállalatok privatizációját (a Malév államosítása helyett).

Roubini írása (via Social Economy) és egy csomó versenyképességi poszt korábbról és a görög párhuzamok.

Visegrádi energiacsúcs: régi célok, új erő

A kibővített visegrádi csúcstalálkozó, amelyen Ausztria és a balkáni országok is részt vettek (Albánia és Görögország kivételével) egy nagyívűnek látszó nyilatkozattal ért véget, és néhány érdekes folyamatra hívta fel a figyelmet.

A deklarációban egyelőre nem látok egetrengető újdonságot: miközben a délkelet- és közép-európai országok szóban hitet tesznek az EU Nabucco gázvezeték-terve mellett, azért egy lábjegyzetben hozzáteszik, hogy majdnem mindannyian érdekeltek Oroszország Déli Áramlatában. Ausztria külön lábjegyzetet fűz az atomenergiával kapcsolatos közép-európai fellángolással szemben.

A deklaráció tényét egyelőre fontosabbnak tartom a tartalmánál. A deklarációban deklarált célok ugyanis nagyrészt már korábban is deklarálva voltak... újdonságereje talán csak annak van a legtöbb esetben, hogy mondjuk a világgazdasági válság után is mindenki nagyjából úgy gondolja az együttműködést, ahogy eddig. A deklaráció ténye viszont erődemonstráció: a négy visegrádi ország, Romániával, Bulgáriával és Ausztriával együtt szavazva az EU bármelyik nagy országánál jelentősebb politikai erőt képes felmutatni. A deklaráció sajnos egyelőre nem a közös politikaalkotás, hanem az EU költségvetés energiainfrastrukturális részének megszerzését tűzi ki ezen közös cselekvés céljának, de úgy gondolom, hogy Sarkozy elnököt ez is elgondolkodtatja majd.

Nemrég elemeztem a V4 gazdaságok egymáshoz viszonyított helyzetét (az EU strukturális és maastrichti indikátorainak terében), és alapvetően meglehetősen homogénnek tartottam a V4-et, vagyis egy olyan csoportnak, amelynek az érdekei igen könnyen egybeeshetnek gazdasásgi téren. Bár a V4 országok az elmúlt években látványosan eltérő gazdaságpolitikát folytattak, ettől még gazdasági szerkezetük nem vált nagyon különbözővé. Horvátország és a Nyugat-Balkán nagyon szépen belesimulna egy "visegrádi térségbe", akárcsak a három balti EU tagállam - csahogy a volt Jugoszlávia és esetleg Románia gazdasági ereje és növekedési potenciálja sokkal nagyobb a balti országokénál. A V4 aktivizálása és esetleges délkeleti kibővítése nagyon racionális gazdaságpolitikának tűnik, aminek ráadásul még kedvező mellékhatásai lehetnek mondjuk a határon túl élő magyarokra nézve is.

Össszességében az, hogy a V4 csoportérdekét felismerve kezd politizálni, és a volt Jugoszláviával kezd szövetkezni, gazdaságilag és politikailag is nagyon racionális. A volt jugoszláv térség valószínűleg Európa legdinamikusabb térsége lesz, ahol a V4 közelsége és politikai-történelmi kapcsolatai miatt viszonylag sokat kereshet. Véleményem szerint a gazdaságpolitika, vagy akár az energia-szabályozás összehangolása sokkal nagyobb növekedési potenciált rejtene mint az EU-büdzsé összehangolt megtámadása, de a közös fellépés mindenképpen gazdasági haszonnal kecsegetet.

Értékarányosság: a BKV nemzetközi összehasonlításban

A FIA nemzetközi autósklub évente teszteli az európai nagyvárosok tömegközlekedésének ár-értékarányosságát és minőségét. (A jó autós közlekedésnek feltétele a jó tömegközlekedés, mivel egyszerre nem fér el mindenki az utakon). Magyarul Erhardt Szilárd elemezte ki a FIA adatait.

A BKV nagyon rosszul teljesít a teszten, a 23 európai nagyvárosból csak Ljubljanát és Zágrábot előzi meg és ezzel a 21. helyen végez. Budapest közép-európai versenytársai a ranglista elején végezték: Bécs a 3. helyezett a kiváló minőségű és csak mérsékelten drága tömegközlekedésével, Prága pedig a 4. helyezett a semmiben sem rossz, de nem is jó, viszont nagyon olcsó tömegközlekedésével.

Az adatokat értékelve kiderül, hogy a BKV lemaradása nem a sokat emlegetett eszközhiány és alulfinanszírozottság, hanem a BKV egyszerűen egy rossz vállalat, amit érdemes volna jobb szolgáltatóra cserélni. Budapesten ugyanis a menetidők elfogadhatók és az árak még mindig kedvezőek, ugyanakkor a viszonylag kevés beruházást, ugyanakkor jelentős szakértelmet és szervezést igénylő dolgokban: a járatok összekapcsolásában és az utastájékoztatásban a lehető legrosszabbul teljesít.

A tömegközlekedést sokféle árszinten és minőségben meg lehet valósítani. London például a borzalmasan magas tarifáival esett a 20. helyre, nem a szolgáltatás minőségével, Prága pedig éppen az elfogadható színvonal nagyon kedvező áru megvalósításával került majdnem a dobogóra.

Amiben rossz a BKV: a külvárosi területek és a városközpont közötti kapcsolatok lassabbak a nyugat-európai átlagnál, minden átszálláshoz új jegy kell, nincs lift és túl kevés a mozgólépcső, a gyengénlátók számára kevés a támpont, az állomások gyakran nem átláthatóak, a járatok kevéssé jelzettek, áttekintő tarifainformáció ritkán biztosított, dinamikus (vagyis aktuális információkat tartalmazó) kijelző kevés helyen van, az internetes menetrend nem felhasználóbarát, nagyon kevés kerékpár -tárolóhely. Ezek közü a mozgólépcső és a lift a pénzkérdés, a jelenlegi költségvetés mellett a többi aligha. (Szilárd oldalán olvashatók az erősségek és az eredmények Excelben letölthetők).

A most távozó kormány többször azt állította az EU-nak, hogy nemzeti érdekünk fűződik ahhoz, hogy ne alkalmazzuk a közlekedési közszolgáltatásokról szóló európai jogszabályt, ami azt írja elő, hogy a támogatott áru tömegközlekedés lebonyolítását versenyeztetéssel adják oda annak a cégnek, aki a legjobb ajánlatot teszi (és a nem támogatott árkategóriába engedjék be a magánszektort). Az eredmény: sikerült megóvnunk magunkat attól, hogy ne 3. legrosszabb vállalata szolgálja ki a budapesti tömegközlekedést.

Villamosenergia: merre áramlik az áram?

Egy téli nap Magyarországon és Közép-európában: az export és import áramlatok a MAVIR napi aktuális adatai alapján Északkelet/Északról Délnyugat/Nyugat felé mutató áramlást mutatnak egy apró import-áramlattal Szerbia felől. Ahogy az erőműveink életkora nő, növekszik a gazdaság energiaigénye és a befektetések sorra elmaradnak, Magyarország egyre inkább rászorul a villamosenergia-importra. Jelenleg az ipari termelőszektor válsága miatt az energiak-külereskedelem szaldója nagyjából egyensúlyban van, de amikor a magyar gyárak a maximális kibocsátással termelnek, akár 30%-ra is nőhet Magyarország villamosenergia-importja.

A Facebook felfalja a blogoszférát

Pár éve még a sajtó a blogszférával volt tele, és a vállalatok egymással versenyezve vettek fel szakértőket, blogolókat, sőt, még az EU is kiírt blogversenyt. Aztán jött a Facebook és felfalta az egészet. Ahogy a linkelt poszton és a mögöttes linkeken látható, drámaian csökken a "blogoszféra" utánpótlása, mivel nagyon sok fiatal inkább a Facebookon teszi közzé gondolatait. Szerintem ez a hatás nem megfordítható: egy átlagos Facebook használó így 120 ismerősét éri el, a blogoszféra hőskorában az igazán személyes blogoknak 6 olvasója volt.

Bár a média tavaly még a Twitterrel volt tele, és a vállalatoknak és NGO-knak jól jött, hogy publikus sms-ben linkelhetik legújabb közleményeiket, a Facebook, az iWiW iWiWje mindent legyőzött. A sajtó nagyon sokat foglalkozik a Twitterrel, szerintem az átlagos felhasználó mégsem nagyon tud vele mit kezdeni - a Twitter talán leginkább pont a médiában dolgoznak hasznos eszköz.

A Google Trends felül a felhasználók, az internetező "emberek" keresi szokásait, alul a médiahíreket értékeli. A Facebook 2007 harmadik negyedévében előzte meg a média figyelmét a blogokkal szemben (a blogoszféra 2008 végén még egyszer visszavágott) és a 2009 közepi Twitter nyomulást is lenyomta az idei év elején.

Magyaorországon persze minden máshogy van, mivel nekünk van egy meglehetősen korán indult és nagy lefedettségű saját iWiWünk, az iWiW. A Magyarországról induló keresésekben az iWiW 20-szorosan veri a Facebookot, igaz, a zászló itt is a Facebooknak áll.

Őszintén szólva egy kicsit remélem, hogy mindez a blogok világába is hoz egyfajta öntisztulást, hiszen a blogoszféra az ügynökök önreklámozó kommentjeitől kezdett használhatatatlanná válni. Biztos, hogy kevesebb blog lesz, és kevesebben is fogják használni, de talán célszerűbben.

Én ennek reményében tükrözöm ezt a blogot a legnagyobb magyar szolgáltatón, és a magán és nyilvános Facebook oldalamat is elkülönítettem egymástól.

Zeitgeist - mai origó címlap

Elbújt a nyilvánosság elől Demszky nem ment el nyilvános programjára, így nem tudták kérdezni tanácsadójáról.
Házkutatást tart a rendőrség a MÁV-nálA gyanú szerint a MÁV Informatika Zrt. vezető- jének döntései jelentős kárt okoztak a MÁV-nak. A rendőrség tanácsadói szerződéseket keres.

Elfogták a BKV szökésben lévő igazgatóját

Veres János elismeri cége APEH-tartozásátEljárás folyik Tállai András és Kapolyi László képviselők cégével szemben is.

Cégébe pumpálta személyes vagyonát Kapolyi

Mi a magyar popzene? Poniklo-interjú a Quarton

Nagyon tanulságos interjú, a kedvenc részem a nagy Poniklo coming out: "...beismerem, hogy az URH, Trabant, akár még a Balaton – szerintem borzasztó, ezeket nem fogom tudni soha értékelni. Nekem a popzene nem megzenésített vers, emiatt aztán a szövegekig el sem jutok; nem tudtak zenélni, meg hát hogy szóltak ezek, és nem azért, mert nyilván nem volt lehetőségük jó stúdióba menni".

Beszélgetni kell a közlekedési rendszerek átalakításáról

A magyarországi közlekedési rendszerek jellemzőiről, fenntarthatóságáról és szükséges reformjáról, a közúti, a vasúti és a helyi tömegközlekedés átalakításának lehetséges irányairól szól a Magyar Közgazdasági Társaság Beszélgetni kell! című interaktív, internet-televíziós vitafórum-sorozatának következő adása 2010. január 21-én, csütörtökön délután 15 órától. Az élőben, internet-televíziós technológiával sugárzott vitafórumba nem csak a beszélgetést a helyszínen figyelemmel követők kapcsolódhatnak be, a honlapon keresztül, az élő adás közben az internetezőknek is lehetőségük lesz kérdéseket feltenni.

A közlekedéspolitikai vitafórum előadói Antal Dániel közlekedési szakértő, az ITCB Consulting ügyvezetője, a Magyar Vasúti Hivatal korábbi elnöke; Fülöp Sándor, a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa és Ruppert László, a Közlekedéstudományi Intézet ügyvezetője, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium korábbi közlekedési helyettes államtitkára lesznek. A vitát Halm Tamás, a Magyar Közgazdasági Társaság főtitkára vezeti.

A január 21-i vitafórum többek között olyan kérdésekre keres választ, mint hogy pazarlók-e a jelenleg működő közlekedési rendszerek; hogy valóban túlméretezett-e a magyar vasút; hogy jobban működtethető-e a magánvasút az államinál; hogy valóban megtakarítást eredményeznek-e a szárnyvonal-bezárások; hogy a Debrecenben, Miskolcon és Szegeden uniós pénzből épülő, új villamosvonalak helyett nem lenne-e hatékonyabb autóbuszokat üzembe állítani; vagy hogy a jelenlegihez képest mennyit kellene fordítanunk útfenntartásra Magyarországon.

Kérdéseket itt lehet küldeni a vita résztvevőinek.

Munka és együttműködés

Miközben megjelent ezévi első cikkem a komment.hu oldalán arról, hogy szerintem a gazdasági válság elleni személyes stratégiánk legfontosabb része a több és jobb munka, ezzel egyidőben a Corvinus Pénzügyi Tanszékcsoportjának éves rendes Sulyok-Pap Mártára emlékező ülésén Martin Hajdu György kiváló és emelkedett hangulatú előadást tartott gazdasági deficitjeink egyk alapvető forrásáról, a magyar emberek együttműködésre való korlátozott képességéről. Ezen változtatni pedig "egyszerű, de nem könnyű".

Úgy gondolom, hogy Magyarország azért süllyedt különösen mélyre a 2008-2009. évi világgazdasági válságban, mert a legtöbb országnál sebezhetőbb volt. Ezt a sebezhetőségünket pedig csak a gazdasági élet fontos szereplőinek, a munkavállalóknak, a munkaadóknak, a magyar és külföldi tulajdonosoknak, és kisebb részben a politikai élet szereplőinek eredményes együttműködése győzheti le. A legtöbben pedig személyesen a munka világában tehetünk a válság és hatásai ellen.