Mégsem ragadósak a bérek

Az ún. "keynesiánus" közgazdászok azért szerették az inflációt, mert a béreket ragadósnak tartották, és a versenyképesség hiányát a keresetek elinflálásával tartották lehetségesnek. A mostani világválság empirikusan igazolta, hogy tévedtek. A bérek lefelé is változtathatók, ha ez a munkahely megőrzésének a feltétele.

Miközben sokunknak azt tanították, hogy a nominális bérek nem képesek igazodni egy vállalat vagy egy nemzetgazdaság csökkenő teljesítőképességéhez, én ezt soha nem tartottam egy érthető dolognak. Miért ne értené megy egy dolgozó, ha hiteles vezetőtől hallja, hogy a rossz időkben kevesebbel is be kell érnie, ha meg akarja tartani a munkahelyét. A mostani válságban Írország, Görögország, Románia sorra bizonyította, hogy a béreket lehet lefelé változtatni. (Mellesleg a magyar közigazgatásban is történt nominális bércsökkenés a tizenharmadik havi jövedelem elvételével). Jómagam a MÁV évek óta megoldhatatlan veszteségtömegének egyetlen ellenszerének az elmúlt évek reálbéremelkedésének visszavételét tartottam, amit éveken át elképzelhetetlennek tartott minden politikus és vezető.

Egy friss felmérés azonban azt igazolja, hogy az emberek mégsem irracionálisak. A álworkmania.hu által közölt felmérés szerint a munkakeresők ma 7 százalékkal kisebb nominális bért (vagyis 11 százalékkal kisebb reálbért) kérnek, mint tavaly ilyenkor. A tényleges állások betöltésének pedig az eredetileg elképzelt összegnél harminc százalékkal kevesebbért is elfogadják az állást. Mindez a jövő évi bérstatisztikákban már alighanem érzékelhető lesz.

Magyarország persze még befelé megy a válság, hiszen hazánkban különös módon az elmúlt évben (részben az állami tulajdonú vállalatok és a közigazgatásnak köszönhetően) nem csökkentek, hanem nőttek a bérek, amelyeken nem meglepő módon egyre kevesebb szerencsét munkavállaló osztozott egyre több munkanélküli kárára. A piaci szektorban azonban már megindult az alkalmazkodás.

Bár a bérek csökkenése rövid távon rossz hír a munkavállalóknak, nem annyira, mint elsőre hangzik. A hazai gazdaásg tényleges teljesítményéhez a forint leértékelődésével és inflációval tudna még igazodni a gazdaság. Az infláció roppant igazságtalan, mert a kisnyugdíjastól a vállalatvezetőig vesz el, teljesítménytől független, ráadásul a kisebb megtakarítással rendelkezőket jobban súlytja. Mint az elmúlt hónapokban megtanultuk, a forint leértékelődése is igen komoly krízist okozhat sok devizában eladósodott háztartásban.

A "keynesiánus" jelzőt azért teszem idézőjelbe, mert valójában Keynes nagyszerűbb közgazdász volt, mint akik hivatkozni szoktak rá. A magukat ideheza "keynesiánusnak" tartó közgazdászok viszont ideje, hogy önvizsgálatot tartsanak, mert a tények cáfolják egyik alaptézisüket.

Piaci anomáliák: Tiger Woods televíziós vallomása

A "globális pénzpiacok" valójában csak olyan, átvitt értelemben vett helyek, ahol emberek adnak-vesznek, alkudoznak. Egy ilyen emberi pillanat volt, amikor az egyik legnagyobb amerikai sportcsillag, Tiger Woods tett töredelmes vallomást kicsapongó és némilképp botrányos szerelmi életéről. Mivel a "piacozók" mind a tévét nézték, a new yorki tőzsde igen furcsán reagált. Ábra és kommentár a BUKSZ blogon.

Ingyenebéd - ingyen hajvágás

Aki érti az ingyenebéd trükkjét, és aki még mindig vevő rá az is nézzen át a megújult honlapunkra, az ingyenebed.blog.hu címen elérhető szabadlovas blogra. Mi már öt éve megmondtuk, hogy nem jó ötletet az olcsónak látszó hiteleket felvenni, már hat éve elmélkedtünk azon, hogy érdemes-e kampányt indítani a magyar áruk vásárlásáért. Nézzeteket át, szóljatok hozzá, szórakozzatok jól!

Paul Krugman közgazdasági Nobel-díja

Az Indexen Muraközy Balázs és Békés Gábor értően és szerintem közérthetően foglalják össze, hogy miért kapott Paul Krugman közgazdasági Nobel-díjat.

A Nobel-díj odaítélésnek egyik indoka a modern külkereskedelem elméletek kidolgozása volt. Ezek az új elméletek képesek megmagyarázni olyan alapvető tényeket, mint például azt, hogy a világkereskedelem nagy részét olyan cserék képezik, melyben fejlett országok hasonló termékeket adnak el egymásnak. [...] A franciák is vesznek német autót, és a németek is franciát.

[...]

Egyik híres cikkében például arról írt, miként vezethet egy nyersanyagforrás megjelenése (az északi-tenger olaj) gazdasági válsághoz - az olaj miatti árfolyam-felértékelődés megöli a hagyományos iparágakat. Ez az ún Holland-kór (Dutch desease) nem csupán elméleti lehetőség: megfigyelhettük a nyolcvanas évek Angliájában vagy az elmúlt évek Oroszországában is.

Mivel a második diplomadolgozatomat éppen a Krugman által elindított új földrajz és tökéletlen verseny egy alkalmazásáról írtam, régi rajongója vagyok ennek a nagyszerű és eredeti tudósnak, és örülök, hogy az elmúlt évek néha meglehetősen elefántcsonttoronybeli eredményei után a díjbizottság egy olyan életművet tüntetett ki, aminek a hétköznapi gazdaságpolitikához (és közlekedéspolitikához) is köze van.

Link: Paul Krugman blogja aNew York Times Onlineon (ugyanitt cikk a munkásságáról és a díjról)

A szabad piac nagyjai

Az idei FreedomFest a szabadpiaci gondolkodású közgazdászok legnagyobb seregszemléjének tartja magát. A Free Market Hall of Fame a világ egykori és mai legnagyobb szabadpiaci gondolkodóit, publicistáit, műhelyeit, üzletembereit, politikusait választja meg internetes szavazással.

Amikor ma szavaztam, a régi nagyok közül Ludwig von Mises és Milton Friedman vezettek fej-fej mellett, Adam Smith és Friedrich von Hayek pedig a bronzért küzdenek. Hát nem hihetetlen, hogy egy amerikai indítású versenyen még mindig két osztrák van a legjobb ötben? Bár Friedmant is sokra tartom, a szavazatom természetesen Hayeké. Napjaink közgazdászainak versenyét számomra némileg meglepő módon Walter Willams vezeti.

A múlt legnagyobb vállalkozóinaklistáját nem meglepő módon a nagyszerű Benjamin Franklin, a kapitalizmus egyik legnagyobb hőse vezeti, behozhatatlanul, az én szavazatommal is. Az amerikai túlsúlyt jelzi, hogy napjaink vállalkozója Steve Forbes, aki azért nem hiszem, hogy Európából olyan sok szavazatot szerezne. Úgy tűnik, hogy itt a legkiegyenlítettebb a verseny, a magam részéről a kiállhatatlan Michael O'Learyt írtam be a Ryanairtól, aki tényleg nagy bunkó tud lenni, de egy egész iparágban honosította meg a versenyt kontinensünkön, és idén indul Amerikába.

A múlt politikusai között Ronald Reagen meglepő módon csak a második helyen áll Thomas Jefferson mögött, ami a szavazók amerikai libertariánus gyökereire utal. (Számomra Jefferson az amerikai baloldallal való romanticizált szembenállást, nem a szabad piacot jelenti, de mindegy). Ugyancsak jellemző, hogy Ron Paul vezet Margaret Thatcher mögött, pedig hát kettőjük teljesítménye között van egy pár nagyságrendi különbség. Itt van szégyenlista is, Roosvelt és George W. Bush viszik a pálmát. Azért ez is meglehetősen napi politikai indíttatásúnak tűnnik: én a biztonság kedvéért beírtam Sztálint.

A Google beszkenneli a világ összes könyvét

A Google bejelentette, hogy beszkenneli a világ összes könyvét, és végre birtokában van egy olyan technikai megoldásnak, ami nem károsítja a köteteket. Az utóbbi hír különösen örvendetes, hiszen sok magángyűjtőt ez tartott vissza a digitalizálástól. A monumentális projektről mégis az Onionnak az a korábbi álhíre jutott eszembe, miszerint a Google elpusztít minden információt, amit nem tud kereshetővé tenni. Néhány érdekesség a gyűjteményből, csak hogy szakmám magyarul ma sem teljesen hozzáférhető klasszikusait idézzem:

• David Ricardo: On the Principles of Political Economy and Taxation
• Adam Smith: An Inquiry Into the Nature and Causes of the Wealth of Nations
• Ronald H. Coase: Essays on Economics and Economists
• Friedrich August von Hayek: The Fatal Conceit
• George Stigler: The Essence of Stigler
  

(Hayek könyve magyarul is megjent a Tankönyvkiadónál 1989-ben). Linkek: Google Book Search; A világ összes könyvének digitalizálása; Google Announces Plan To Destroy All Information It Can't Index.

Mikor számolni kell...

Olyan fájóan üres a hozzászólások helye az ezer-, illetve kétezermilliárdos kérdésre.

Talán nincs még egy ország a fejlett világban, ahol a közélet hivatásos és amatőr szakértői annyi újságoldalt írtak volna tele napi- és hetilapokban, annyi rádió- és tévéműsorban beszéltek volna végig a helyes gazdaságpolitikáról, ezen belül is "a reformról" , mint nálunk. Míg a publicisztika bajnokai egymásra vagy egymásért haragszanak, a politikai tartalom elrejtését célzó jelzős szerkezetek és szónoki bravúrok mellett alig-alig jelenik meg a megvalósítás részleteinek számszerű bemutatása, a célokat behatároló korlátok és ellentmondások kibontása. Ez a hiány különösen fájó annak fényében, hogy a közgazdaság-tudomány művelői, ha másban talán nem is, de két kérdésben bizonyosan egyetértenek: 1. a társadalom egésze számára a verseny általában előnyösebb eredményre vezet, mint a monopolhelyzet; 2. életszínvonalunk tartós emelkedésének alapvető forrása tudásunk folyamatos bővítése, megújítása, az innovatív tudás kimunkálása, vagy ha ez nem megy, a legjobb nemzetközi gyakorlat átvétele révén.

Mátyás László és Rátfai László közép-európai egyetemi tanárok a mai Népszabadásgban az "őszödi beszédet" idézve arról írnak, hogy Magyarországon lényegében nem léteznek olyan szakmai műhelyek, ahol közgazdászok elfogadható színvonalon hivatásszerűen számolnának.

Korábban: A Magyar Mess, a szerzők által is emlegetett vita, illetve további gazdasági témájú bejegyzések.

Választási tőzsdék: amikor az emberek pénzzel szavaznak

Ahogy az Arrow-paradoxon bebizonyítja, hogy az emberek véleményének összegzésére nincsen tökéletes szavazási procedúra, úgy a szavazás elvén működő közvélemény-kutatásoknak is sok hibája mutatható meg. Az Internettel együtt terjedt el egy érdekes alternatív közvélemény-kutatási módszer, a választási tőzsde (ld stock market games). Ebben a rendszerben a játékosok a jelöltek részvényeiből vehetnek, jó esetben igazi pénzen, kevésbé jó esetben valamilyen játékpénzen. A módszer hívei szerint jobban működik, mint a szokásos telefonos közvéleménykutatás, noha a játékosok alapsokasága általában nem reprezentatív.

Az első ábrán a CNN választási tőzsdéjének republikánus kereskedése látható. Ez a versengés már lezárult, mivel John McCain megszerezte a lehetséges delegáltak több mint felét. A meglehetősen nyitott versengésben már hamar kiemelkedett az ázsiója, és Giuliani habozása után, Huckabee és Romney kezdeti sikerei dacára előrejelezte a győzelmét. Miért működik a rendszer? Egyrészt a szokásos szavazási rendszereknek egy fontos hátrányát kiküszöböli: az emberek részpreferenciákat is kifejezhetnek, mondjuk, az elején megtehették tétjeiket fele-fele arányban McCainre és Giulianira, ha számukra ez a két jelölt tűnt esélyesnek. A valós választási folyamatban is folyamatosan mérlegelnek a választók, például, ha két párt is viszonylag szimpatikus nekik, akkor a kampány, és a többi választó magatartása is változtat a magatartásukon. Ez egy egyszerű, egyváltozós kutatásban, ahol egy pártot lehet megjelölni, nem jelenik meg.
Íme, a CNN demokrata-tőzsdéje. A rendszernek további előnyei is látszanak. A játékban eddig több mint 100 ezer adás-vétel történt, vagyis jópár ezer ember vesz benne részt. Ez több, mint ahányan egy tipikus közvélemény-kutatásban válaszolnak, ráadásul aktívabb részvételt is jelent. A nagy számok törvénye szerint pedig a minta torzító hatása a minta nagyságával együtt folyamatosan csökken, vagyis kellően nagy számú minta esetén gyakorlatilag mindegy, hogyan alakult ki a játékosok mezőnye. Ráadásul, mivel játékról van szó, nem vonatkoznak rá a közvéleménykutatási szabályok. De ami talán a legfontosabb: a játékban való részvétel pénzbe kerül, vagy legalábbis jóval több időbe (regisztráció, belépés, adás-vételek kalkulálása) mint egy szavazás, az idő pedig pénz. És az emberek a pénzükkel lehet, hogy meggondoltabban szavaznak, mint a lapjukkal.

Nem ízlik az ingyenebéd - fizessenek a szegények is
Bundestag Election Exchange Game 2002
Közgazdasági elméleti háttér: Németh András - Hírpiacok szimulációja (pdf)

Helikopterről szórni a pénzt

Az Index a kormányfő mai, a megmaradt állami vállalatok egy részének kedvezményes, lakossági részvényeladását bejelentő beszédét egy nevenincs közgazdásszal értékeltette.

"Lehetne ezt egyszerűbben is csinálni: pakoljanak meg egy repülőt pénzkötegekkel, majd a magasból szórják szét a nép közé - ez volt az első reakciója a lapunk által megkérdezett, neve elhallgatását kérő közgazdásznak Gyurcsány Ferenc ötletére".

Továbbra sem fogok nyilvános belpolitikai vitákba keveredni, de a közgazdász-öntudat nem hagy nyugodni. A helikopterről (nem repülőről!) szórt pénz gondolata ugyanis egyik kedvenc közgazdászomtól, a Nobel-díjas Milton Friedmantől származik. A rendszerváltás után, vagy Nyugaton végzett közgazdászok makroökonómiai bevezető tárgyakon, esetleg elmélettörténet órán (a rendszerváltás előtt: a polgári közgazdaságtan története) hallhattak erről a klasszikus monetarista tézisről, amelynek semmi köze nincsen a kormányfő mai beszédéhez, és az egyébként nem értelmetlen receptet egyáltalán nem lehetne a mai magyar gazdaságban alkalmazni.

A pénzt helikopterről akkor célszerű szórni a kormánytól független jegybanknak, ha a gazdaság a likviditási csapdában van, vagyis a növekedési lehetőségek korlátozottak, a gazdaság nem nő, és egyúttal a nominális kamatszint nulla körül jár. Ez azt jelenti, hogy a pénznek nincsen időértéke, nem éri meg kölcsönadni, illetve kölcsönvenni sem, mert nincsenek új üzleti lehetőségek. Egy ilyen, igen ritka helyzetben jó és olcsó gazdaságpolitika lehet a pénzkínálatot növelni, a lehető legváratlanabb formában és transzmissziós mechanizmus útján, nehogy érdekcsoportok ki tudják használni, illetve a pénzkínálat növekedése nehogy azonnal infláció formáját öltse. A pénz helikopterről szórása annak a metaforája, hogy a pénznek váratlanul, és a végső fogyasztókhoz kell eljutnia.

A magyar gazdaság egyáltalán nincsen likviditási csapdában (liquidity trap), ráadásul ezt a fajta gazdaságpolitikai eszközt a kormány nem, csak a jegybank tudja alkalmazni. Legutoljára ehhez hasonló beavatkozásra Japánban volt példa, ahol az árak folyamatosan csökkentek, és a dezinfláció miatt a vállalatoknak nemhogy beruházni, de még a készleteiket tartani sem érte meg. A likviditási csapdában lévő gazdaságban a kamatszint nulla, mégsem akar senki beruházni, a gazdaság pedig stagnál. Sem a magyar gazdaság helyzete, sem a kormányfő által javasolt gazdaságpolitikai eszközöknek ehhez semmi köze nincs.

Jó volna, ha Milton Friedman nagyszerű, és a közgazdasági oktatásban általánosan használt metaforáját nem harcolná le a magyar belpolitika újságírás.

Mit szintetizált Keynes?

Köszönhetően egykori szakkollégiumomnak, a Társadalomelméleti Kollégiumnak, megtaláltam életem első publikációját. A Fordulat 1997. évi nyári számában Andor Lászlóval vitatkoztam arról, hogy Mit szintetizált Keynes (pdf letöltés)? A dologban van valami érdekes az önértékén túl is!

Szóval, a cikk jóval azelőtt írodott, hogy Bojtár B. Endrétől megtanultam írni, de kísértetiesen emlékeztet az ő hat évvel későbbi vitájára Andorral. Bojtár B. Endre a jobb oldalt lent található kiváló cikkek gyűjteményében is jegyzett Bosznia-klasszikusa, Az állóháborúban a tényekkel azzal vádolja Andor Lászlót, hogy politikai céljai érdekében meghamisítja forrásait A közelmúlt megerőszakolása című cikkében.

Foglaljuk össze.

Mit állít a francia parlament: ki diktálta az ENSZ BT-ben a biztonsági övezetek politikáját? A francia kormány. Miért tette ezt? Mert el akarta hárítani a bosnyákok elleni fegyverembargó feloldására és a szerbek elleni légicsapásokra irányuló amerikai kezdeményezést. Ki állítja ezt? A francia parlament.

Mit állít az ENSZ: helyes volt-e a fegyverembargó fenntartása? Azt állítja, nem volt helyes. Hát a biztonsági övezetek politikája? Az sem volt helyes. Mi állítja ezt? Az ENSZ-jelentés.

Minek nevezzük esetünkben az ENSZ és a francia parlament jelentését? Forrásnak. Minek nevezzük azt, ha valaki a forrásoknak ellentmondva - saját ideológiai komfortérzetének ápolgatása céljából - elferdíti a tényeket? Történelemhamisításnak.

Andor a válaszában terel. Nos, 1997-ben valami hasonlóval vádoltam én is Andort, és a koreográfia kísértetiesen hasonlított a hat évvel későbbi vitára. A cikket ugyan megkérdezésem nélkül publikálták újra, de tíz év után is vállalhatónak tartom. A gondolatmenet nagyon tömörítve így néz ki:

A TEK-ben működő politikai gazdaságtani iskola dialektikus elméletének része, hogy a két háború közötti problémák történelmi kihívására adott válasz Keynes elmélete volna, ami megteremti a hatékonyságot előnyben részesítő hagyományos liberális gazdaságpolitika (tézis) és a bolsevik népgazdasági tervezés (antitézis) között a szintézist.

[A] módszer a (középiskolában is tanított marxi felfogású) történelemmel való magyarázás. Ez a történelem persze így inkább Történelem. Érveléskor a történelmi kontextusba való helyezés, különféle - szerintem nagyon is megkérdőjelezhető - történelmi összefüggések "feltárása" sugallja, hogy az állítás logikailag belátható.

Az első módszer kézenfekvő: Keynes bőségesen rendelkezésre álló publikációi között olyan szöveget kell keresni, ami igazolja a gondolatot. A másik lehetőség, hogy találjunk olyan hiteles pszichoanalitikusi véleményt, amiből arra következtethetünk, hogy Keynes tudattalanjában voltak olyan leninista darabok a Szovjetunióban tett látogatás után, amelyek reflektálatlanul feltörtek a nagyszerű Általános Elmélet írása közben. Sajnos ilyen forrás nem áll rendelkezésre. A harmadik lehetőség Keynes teljes elméleti munkásságának nagyon precíz, tudományos analízise, összehasonlítva például Alfred Marshall és Lenin műveinek hasonló elemzésével.

Az Általános elmélet, vagyis Keynes főműve sehol nem tartalmaz utalást a Szovjetunióra, Lenin vagy Marx műveire. Úgy érzem, több mint kétséges a szintézisteória. Keynes a marxi és a lenini gondolatokat végzetesnek és használhatatlannak ítélte, a szovjet gazdasági tervezést pedig olyan rendszernek, amely csak az emberek mentális átprogramozásától sikeres, nem pedig önmagától fogva. Ezt az állításomat úgy lehet megcáfolni, hogy mutatni kell olyan írásokat Keynestől, amelyekben gyökeresen újraértékeli az itt ismertetett nézeteit.

A fent hivatkozott szkennelt pdf fájlban megtalálható Andor László válasza is. Terelt.

Tíz éve az alábbi Keynes-szöveget találtam a kommunista közgazdaságtanról: "A közgazdasági oldalról az orosz kommunizmust nem tudom úgy felfogni, hogy az bármiféle intellektuális érdeklődésre alapozva vagy tudományos értékkel hozzájárulhatna a mi gazdasági problémáink megoldásához. Nem hiszem hogy tartalmazna, vagy valószínűleg tartalmazna olyan közgazdasági technikát, amit, ha esetleg így választanánk, hasonló vagy talán nagyobb sikerrel ne alkalmazhatnánk egy olyan társadalomban, amely megőrzi, ha nem is mondjuk a tizenkilencedik századi individualista kapitalizmus, de legalább a brit polgár ideáljának a jegyeit is".

Az ügy számomra lezártnak tekinthető.

PS. Sajnos a szkennelésnél néhány karakterhiba került az anyagba, egyszer majd felrakom szöveghűen a honlapomra. A képek forrása a Wikipédia. Kapcsolódó anyag: Búvárnapló.

Stiglitz

A közgazdász-körökön túl is híressé vált Stiglitz-Rogoff vitáról, ami a Nobel-díjas Stiglitz Globalization and Its Discontents című kötete kapcsán bontakozott ki, valamint ennek meglehetősen egyoldalú Élet és Irodalombeli reprezentációjáról írott kritikus hangvételű cikkem, a Stiglitz 2002. évi 37. számában jelent meg (pdf letöltés).

Az elmúlt évben egy olyan vita zajlott a közgazdaságtanban, amely végül leginkább a Columbia Egyetem Nobel-díjas tanára és a Világbank egykori elnökhelyettese, Joseph Stiglitz könyve köré csoportosítható. Errol a vitáról vajmi keveset tudnak a magyar olvasók, pedig régiónk és hazánk felértékelodo szerepének köszönhetően talán a modern történelemben először kerültünk a legfajsúlyosabb közgazdászok érdeklődési körébe. Eloször vitatkoznak gazdaságunkról Nobel-díjas szinten.

Petőcz György válasza itt olvasható.