A gazdaság energia vasút versenyképesség témájú posztok először az antaldaniel.blog.hu hivatalosabb blogon jelennek meg, minden egyéb csak itt. Van facebook és twitter oldal is.

2010. október 3.

Vita: Megérné-e lecserélni a magyar erőműveket?

Magyarországi villamoserőművi parkjának megújításának időszerűsége szinte a rendszerváltás óta állandó polémiák tárgya, az atomerőmű megújításán és bővítésén kívül mégis kevés konkrétumot hallunk róla. Mennyit nyernénk ezzel? Vajon ténylegesen megérné-e megújítani az erőműveinket? Ki szeretne vitatkozni?

(Műfaji kísérlet: a Facebook oldalamon is lehet vitatkozni Note formátumban)

Az erőművek viszonylag egyszerű termelő üzemek, mivel általában két fontos inputból, tüzelőanyagból és munkából állítanak elő egy terméket, áramot. Ugyan az áram értékesítési lehetőségei majdnem percenként változnak, a termelési szerkezet mégis viszonylag egyszerűnek tekinthető. Az erőművi egységeket néhány világcég szállítja mindenhova, ezért a világban most épülő erőművek beruházási adatai irányadónak tekinthetők Magyarországra is. A várható tüzelőanyagköltségek ha nehezen is modellezhetők, de összevethetők más országokkal, hiszen a legtöbb tüzelőanyagnak globális (urán), kontinentális szinten regionális (olaj, kisebb mértékben feketekőszén és gáz) piaca van. A megújuló energiahordozók rendelkezésre állása (napsütéses órák, szeles órák) többé-kevésbé előrejelezhetők.

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) által 1984. óta szisztematikusan gyűjtött és modellezett beruházási és működtetési költség adatokból elég nagy pontossággal meghatározható, hogy mibe kerülne Magyarország erőművi parkját lecserélni. Ha a számításaim nem csalnak, Magyarországon az IEA szemléletével összevethető villamosenergia-termelői árak hat év átlagában 22,2 forintra jöttek ki egy kWh piacra vitt áramra. Ez az érték persze az urán és a gáz árának igen nagy fluktuációja miatt, illetve az amortizáció számításának módszerei miatt nem teljesen vethető össze a hazai gyakorlatban számított önköltséggel vagy a nagykereskedelmi árakkal, de egy jó becslésnek adható. (Tavaly természetesen ennél jóval olcsóbban termelték az áramot). A legnagyobb termelői, a Paksi Atomerőmű 8-10 forintos önköltséget számol el. Kritikusok a szememre vethetik, hogy a Mátrai Erőmű vélhetően komolyabb szén-dioxid költségekkel, az Paksi Atomerőmű pedig a mostani amortizációt meghaladó pótlási költségekkel kellene hogy számoljon, ezért szintén az IEA adatait beírva az elmúlt 6 év historikus adatai helyére az jönne ki, hogy a szén-dioxid kibocsátást jobban büntető, és az előrelátóbb tartalékképzés mellett 26,7 forintra emelkedne az áram önköltségi ára (ami nem mellesleg a fogyasztói árakat legalább tíz forinttal megemelné).

Mit nyernénk egy teljesen új erőművi parkkal? Ha minden erőművet nagyjából azonos kapacitású és fűtőanyagot használó, de teljesen modern erőműre cserélnénk, és élveznénk a technológiai haladásból fakadó nagyobb erőművi hatásfokot (és elszenvednék a nagyobb létszámhatékonyságból fakadó pótlólagos munkanélküliséget), akkor az önköltségi szint mintegy 18,2 forintra volna csökkenthető. Nem teljesen egyértelmű, hogy más fűtőanyagok használatával ezen sokat lehetne faragni: az atomenergia önköltségi ára is körülbelül 18 forintra jön ki. A teljes erőműparki cserével (ami természetesen sem pénzügyileg, sem technikailag nem kivitelezhető egyik napról a másikra), 3,6 billió forint azonnali költségünk merülne fel, amit az építkezések tényleges elhúzódása miatti 1 billió áthidaló költség növelne. A gigaberuházások összességében mintegy évi 132 milliárddal csökkentenék a hazai termelésű energia előállítási ára.

Ha ez igaz volna, akkor aligha érné meg Magyarországon erőművekre nagyobb léptékben költeni. Ezek a számok természetesen sok szempontból elnagyoltak, és bemutathatók ennél rózsaszínűbb keretben is. Ha azt gondoljuk, hogy a szén-dioxid kibocsátás és az atomerőmű élettartamának problémáját csak prolongáljuk, aminek a költsége most vonal alatti, a beszámolókban meg nem jelenő tétel, akkor az erőművi park cseréjének költségelőnye körülbelül a duplájára ugrik. A megújítás költségei jelentősen csökkennének, ha Magyarország az euróövezetben volna, és nem forintkamatokkal kellene számolni. (Ezekről talán majd később).

Veszélyben van-e a hazai ellátás biztonsága? Aligha. A probléma inkább az, hogy Magyarország rossz versenyképessége jórészt okozója a magyar energiaszektor rossz versenyképességének is. A magas országkockázat, a jogszabályi környezet bizonytalansága, a szektorra kivetett magas (külön)adók mind-mind a modernizáció ellen ható tényezők, ugyanakkor EU tagságunk lehetővé teszi, hogy versenyképesebb országokból, például Szlovákiából importáljunk áramot. A kérdés tehát nem úgy merül fel, hogy lesz-e áramunk, h a bentmaradunk az Unióban, hanem úgy, hogy az hazai termelésű lesz-e? A hazai termelés természetesen munkahelyeket, adóbázist és itthoni környezetszennyezést jelent. Az import lehet, hogy tartósan olcsóbb megoldás lesz, csak kérdés, hogy hazai adóbevételek és munkahelyek hiányában ki fogja megfizetni. Szerintem ez a versenyképeségi kérdés egyik tétje.

(Minden kommentet örömmel fogadok. Érdeklődés esetén szívesen megosztok még több számot is, de elsőre talán ez is sok...)

2010. október 2.

Feloldható a bioüzemanyag-élelmiszer konfliktus?

Ha egy mezőgazdasági terménynek, amiből csak élelmiszer készült, hirtelen ipari vásárlói is lesznek, fel fog menni az ára. A bioüzemanyagok megjelenése valóban magasabb terményárakhoz és élelmiszerárakhoz fog vezetni? Milyen a tökéletes bioüzemanyag?

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy akár az igen, akár a nem mellett meggyőző érvek merültek volna fel. Igen, a kereslet-kínálat törvénye szerint ha többen veszik a kukoricát, akkor drágább lesz. Csakhogy az EU-ban és az USA-ban a legtöbb évben hegyekben áll az eladhatatlan termény, és az adónk jelentős részét ennek a felvásárlására és raktározására költjük, nehogy tönkremenjenek a mezőgazdasági termelők - ami aztán végleg felhajtaná az árakat. Szóval a bioüzemanyagok támasztotta keresletnek van egy kerestlet-diverzifikáló, és keresletet stabilizáló hatása.

Más a helyzet azokban a fejlődő országokban, ahol robbanásszerűen nő a népesség, és eleve élelmiszerhiány van. Az ilyen országokban a termények ipari felhasználása tovább erősíti a hiányt. Ugyanakkor a hatás sokkal közvetettebb, mint a mérsékelt égövi kukorica esetén, hiszen többnyire a problémát az jelenti, hogy élelmiszernek nem alkalmas növényeket termesztenek bioüzemanyag-gyártásra.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a bioüzemanyag-gyártók nem teljes mértékben használják el a terményt, például az etanolgyártásra használt kukorica nagy részéből állati takarmány készül melléktermékként.

A konfliktus feloldását két irányba keresik. Az egyik megoldási irány az Egyesült Államokban hosszabb, az EU-ban rövidebb ideje, hogy kifejezetten a mezőgazdasági hulladék begyűjtését és felhasználását szervezik meg és ösztönzik, ha nem is bioüzemanyag-gyártásra, de legalább biomassza tüzelőanyagként. (A bioüzemanyagot közvetlen energiahordozóként használjuk, a szilárd biomasszából hőt vagy áramt nyerünk ki, és másodlagosan használjuk).

A másik kutatási irány az úgynevezett harmadik és negyedik generációs bioüzemanyagok kutatása. A bioüzemanyagok szent grálja olyan volna, ami nem vesz el termőterületet az élelmiszer-terményektől, lehetőleg a begyűjtése és a feldolgozása kevesebb energiát igényel, mint amit ki lehet belőle nyerni, és ezen kívül a természetes élőhelyeket sem bolygatja. Valószínűleg tökéletes nafta nem lesz, de egyelőre erős versenyezők az algák, amit a senkiföldjének tekinthető tengeren lehet termelni, és talán még növekedés közben is nyelnek el egy csomó szén-dioxidot. Az algakutatásban Magyaroszág is vannak vállalkozások, van, aki hidrogént, van aki más anyagokat állítanak elő ezekből az egyszerű fotoszintetizáló élőlényekből.

Az a gyanum, hogy erről is ki fog derülni egy csomó olyan mellékhatás, mint mondjuk a szélkerekek madárzavaró hatása, de egyelőre a tenger egy csendes kompromisszumnak tűnik a termőföldhasználat helyett. Kár, hogy nekünk nincsen tengerünk.

2010. október 1.

Mégsem ragadósak a bérek

Az ún. "keynesiánus" közgazdászok azért szerették az inflációt, mert a béreket ragadósnak tartották, és a versenyképesség hiányát a keresetek elinflálásával tartották lehetségesnek. A mostani világválság empirikusan igazolta, hogy tévedtek. A bérek lefelé is változtathatók, ha ez a munkahely megőrzésének a feltétele.

Miközben sokunknak azt tanították, hogy a nominális bérek nem képesek igazodni egy vállalat vagy egy nemzetgazdaság csökkenő teljesítőképességéhez, én ezt soha nem tartottam egy érthető dolognak. Miért ne értené megy egy dolgozó, ha hiteles vezetőtől hallja, hogy a rossz időkben kevesebbel is be kell érnie, ha meg akarja tartani a munkahelyét. A mostani válságban Írország, Görögország, Románia sorra bizonyította, hogy a béreket lehet lefelé változtatni. (Mellesleg a magyar közigazgatásban is történt nominális bércsökkenés a tizenharmadik havi jövedelem elvételével). Jómagam a MÁV évek óta megoldhatatlan veszteségtömegének egyetlen ellenszerének az elmúlt évek reálbéremelkedésének visszavételét tartottam, amit éveken át elképzelhetetlennek tartott minden politikus és vezető.

Egy friss felmérés azonban azt igazolja, hogy az emberek mégsem irracionálisak. A álworkmania.hu által közölt felmérés szerint a munkakeresők ma 7 százalékkal kisebb nominális bért (vagyis 11 százalékkal kisebb reálbért) kérnek, mint tavaly ilyenkor. A tényleges állások betöltésének pedig az eredetileg elképzelt összegnél harminc százalékkal kevesebbért is elfogadják az állást. Mindez a jövő évi bérstatisztikákban már alighanem érzékelhető lesz.

Magyarország persze még befelé megy a válság, hiszen hazánkban különös módon az elmúlt évben (részben az állami tulajdonú vállalatok és a közigazgatásnak köszönhetően) nem csökkentek, hanem nőttek a bérek, amelyeken nem meglepő módon egyre kevesebb szerencsét munkavállaló osztozott egyre több munkanélküli kárára. A piaci szektorban azonban már megindult az alkalmazkodás.

Bár a bérek csökkenése rövid távon rossz hír a munkavállalóknak, nem annyira, mint elsőre hangzik. A hazai gazdaásg tényleges teljesítményéhez a forint leértékelődésével és inflációval tudna még igazodni a gazdaság. Az infláció roppant igazságtalan, mert a kisnyugdíjastól a vállalatvezetőig vesz el, teljesítménytől független, ráadásul a kisebb megtakarítással rendelkezőket jobban súlytja. Mint az elmúlt hónapokban megtanultuk, a forint leértékelődése is igen komoly krízist okozhat sok devizában eladósodott háztartásban.

A "keynesiánus" jelzőt azért teszem idézőjelbe, mert valójában Keynes nagyszerűbb közgazdász volt, mint akik hivatkozni szoktak rá. A magukat ideheza "keynesiánusnak" tartó közgazdászok viszont ideje, hogy önvizsgálatot tartsanak, mert a tények cáfolják egyik alaptézisüket.