Munkaerőpiac az új EU-tagoknál

Régóta tudjuk, hogy a gazdasági átmenet rákfenéje, hogy egyszerre van jelent a masszív munkanélküliség (vagy inaktivitás azok részéről, akik otthagyják öreg koruk előtt a munkaerőpiacot) és a munkaerőhiány. Mivel a szocializmusban egészen más képességekre volt szükség, mint a piacgazdaságban, sem a munkaadók, sem a munkavállalók nem mindig azt találják, amit keresnek. És ehhez jön hozzá a csökkenő vagy stagnáló népesség.

Ami nagyon érdekes, hogy az egyes átmeneti országok egészen máshogy reagálnak erre a helyzetre. Lengyelországra és Lettországra elképesztő mértékű migráció jellemző: nagyon sokan mennek el másik országba dolgozni, és sok vendégmunkást fogadnak. Eközben Magyaroszágon a migráció szintje továbbra is nagyon alacsony, és a belső vándorlás is csak tavaly kezdett felgyorsulni. A balti államokban, Csehországban és Lengyelországban a rendszerváltás óta a legalacsonyabb a munkanélküliség, és néha az aktivitási ráta is nagyon magas: Észtországban szinte eléri a lisszaboni 70 százalékos célkitűzést. Magyaországon viszont világviszonylatban is igen alacsony az aktivitási ráta, miközben a munkanélküliség szintje európai viszonylatban nem különösebben magas.

Szóval, elég heterogén ez a Közép-Európa, a Világbank számításai (pdf) viszont arra figyelmeztetnek, hogy sokan nem ismerik a tücsök és a hangya meséjét: Szlovénia és Szlovákia kivételével az elmúlt években minden közép-európai országban gyorsabban nőttek a bérek, mint a dolgozók által megtermelt érték. (A bal ábra a v4-re, a jobb a többi új tagra mutatja azt a hatást, hogy az egyfőre jutó megtermelt érték költsége, vagyis a bér mennyivel nő. A nulla feletti érték azt mutatja, hogy egy megtermelt euróból relatíve többet visznek haza a munkások). A munkavállalók relatíve jól járnak, de kérdés, hogy meddig feszíthetik a húrokat: a magyarok már másodszor tanulhatták meg, hogy ha a bérek növekedésével nem nő együtt az egy főre jutó termelés, akkor ezt mindig a feketeleves követi.