A juhász kutyája - új Iron & Wine album

Aki hozzám hasonlóan várta az Iron & Wine új lemezét, aligha csalódott a szeptember 24-én megjelent új albumban. A Shephard’s Dog nem hiányozhat egyetlen lemezgyűjteményből – a zenekar érdemei pedig olyan számosak, hogy az új rajongóknak célszerű felidézni az elmúlt évek nagyszerű albumait is!

Sam Beam egyszemélyes, a „Beef Iron & Wine” étrendi kiegészítőről elnevezett produkcióját ugyannak a SupPop kiadónak az ereje repítette öt éve az alternatív sodorba, amely valaha a Nirvanából világsztárt csinált. Az első, The Creek Drank the Cradle album az amerikai Dél élő biblikus népzenéjének átütő erejű akusztikus albuma, olyan himnuszokkal mint a Southern Anthem, vagy a Nick Drake és Tom Barman dalait idéző Bird Stealing Breaddel. A nyitólemez olyan magasra tette a lécet, hogy ez egyenletesen erős, sorozatban készülő újabb lemezek nem tudtak túlszárnyalni három évig. Minden kislemezre jutott legalább egy nagyszerű dal: még a nyitóalbumot idézi a Jesus the Mexican Boy („Jesus the Mexican boy was born in a truck on the 4th of July”) a Sea & Rhytm EP-ről, vagy a tábortűz mellé való Peng! az iTunes Exclusiveről. A második album, az Our Endless Numbered Days már nem teljesen akusztikus, de a megkezdett vonalat folytatja. Ezután jött a 2005. év nagy szenzációja, a mexikói zenével fűszerezett indie rockot játszó Calexico elektromos gitárjaival és fúvósaival közösen készített csodaszép In the Reins (jobb oldali kép, korábbi méltatás). A lemez csúcspontja a History of Lovers: az Iron & Wine stabil minimalista akusztikus alapjaira lépésről-lépésre rápakolt Calexico-gitárokkal majd egy komplett mexikói fúvósszekcióval dúsított rock’n’roll. A produkció mindkét zenekar életében fordulópontot jelentett: a tíz éven át a kissé unalmas arizoniai indie másodosztályban focizó Calexico mintha megtáltosodott volna, és a Garden Ruin albummal feljutott az első osztályba, az Iron & Wine pedig kilépett az amerikai akusztikus népzene világából. A közös produkciót a budapesti szcéna közönsége is szép számban csodálta tavaly májusban a hazánk fővárosától alig három órányi útra lévő Wiener Arenában.

A Sephard’s Dog minden korábbi Iron & Wine lemeznél változatosabb és kísérletezőbb. A magát agnosztikusnak valló Bearn egy kicsit hátrább tolta a biblikus témákat, és saját bevallása szerint a nyílt politizálást kerülve némiképp beengedte a lemezbe a Bush elnök újraválasztásának hangulatát. Beck szomorú szambáit idézi a biztos allternatív sláger Lovesong of the Buzzard és a karibi hangszereléssel felvett Innocent Bones. A The Devil Never Sleeps lassú ős rock’n’roll, az ütős számok közötti lassú számok pedig mélyre ásó megközelítésükben és experimentális hangszerelésükben is a Califone kísérleteit idézik. A lemez azzal nyit és azzal zár, amiben az Iron & Wine ma a világon a legerősebb: a Pagan Angel and a Borrowed Car az istenes Amerika istentelen vidékeire kalauzoló népzene, az ember fejéből kiverhetetlen, ezerszer ismételt gitártémával. A zárószám a szokásos akusztikus himnusznak indul („I was a quick-wit boy diving too deep for coins”) – aztán Bearn megcsillogtatja eredeti szakmájában szerzett ismereteit és egy klasszikus amerikai film komplett záródalát hangszereli a Fightless Bird, American Mouth köré.