Eszperantó mint az EU közös nyelve?

A blogactiv.eu talán legtöbb hozzászólást kiváltott cikke az eszperantót EU-nyelvnek javasló bejegyzés. Nyilván sok mozgalmár mozdult a témára, de a vita kivételesen érdekes is lett, hiszen a javaslat nyilvánvalóan valós problémára mutat rá: nagyon nehéz egy 20-30 nyelvű intézményrendszert működtetni, és még inkább nehéz a polgároknak részt venniük benne. Nagyon kevesen tudnak annyira jól idegen nyelveken, hogy más nyelvű emberekkel közügyekről beszélgessenek, vagy más európai sajtót olvassanak.

Az eszperantó állítólag nagyon könnyen megtanulható nyelv, hazai másodvirágzásában pedig közrejátszott az MTA Nyelvtudományi Intézetének az a döntése, amellyel élő nyelvnek minősítették (így a közoktatásban és a közigazgatásban anyagi és előmeneteli előnyökhöz lehet jutni az eszperantó nyelvvizsgával is). A Kádár-rendszer alatt a szabad utazás jogától megfosztott állampolgárok könnyebben utazhattak eszperantistaként, ami szintén fenntartott egyfajta érdeklődést a nyelv iránt. Mióta az eszperantóra újra lehet nyelvvizsga-pontokat és egyéb kedvezményeket kapni, évente 5500-6000 ember vizsgázik a nyelvből, ami a brüsszeli eszperantó-lobbi számára is fontos érv (Magyar Narancs-cikk: Szemben az angollal). Szerintem ezek nem csak az ösztönzőkről szóló példák (az angol nyelvvizsga sokkal több előnnyel kecsegtet), hanem arról, hogy valóban kis energia-befektetéssel az emberek egy része hajlandó megtanulni ezt a nyelvet.

A lelkes eszperantistáknak az az állítása, amelyben az angol alternatívájaként mutatják be nyelvüket, irreális, és talán az eszperantó baloldali hagyományára és az amerikai imperializmus iránti kérhetetlen kritikaiságra vezethető vissza.

Az a mérsékeltebb gondoloat, hogy az eszperantó hasonló szerepet tölthetne be Európában, mint a latin, amelyet a modern kor elején, hazánkban a 19. század közepéig egyfajta közös közvetítőnyelvként használtak, anélkül, hogy a mindennapi kommunikációban különösebb szerepe lett volna, talán nem érdektelen. A brit eszperantisták (akiknek, ugye, már nem kell angolul megtanulniuk) kampánya arra épül, hogy egy év eszperantó-tanulás miatt sokkal könnyebb élő nyelveket tanítani gyerekeknek, mert jobban megértik az anyanyelvtől különböző (de logikus) nyelvtant. Egy másik visszatérő eszperantista kapaszkodó François Grin professzornak a iskolák Értékelésének Legfelsőbb Tanácsa (Haut Conseil de l'évaluation de l'école) nevű független közintézmény megrendelésére készült tanulmánya, ami rövid távon nem tartja az eszperantó hivatalos elismerését, de második munkanyelvként számol vele. A Grin-jelentés központi kérdése: optimális esetben melyek lennének az Európai Unió munkanyelvei.

A Grin-jelentés szórakoztató része, hogy azzal sokkol, hogy a brit GDP 3 százaléka származik az angol nyelv exportjából (iskolák, nyelvtanfolyamok és turizmus, tananyagok), amit háromszorosa a híres brit EU-visszatérítésnek... Én ezt a példát visszafordítom: az erős nemzetek nyelve és kultúrája iránt nagy a kereslet, mert nagyon jelentős hozadéka van a nyelvismeretnek. Ez nem csak az angollal volt így - ez volt a helyzet régen a latinnal, bizonyos szempontból a franciával és újabban a kínaival is. Lehet, hogy a britek a saját nyelvük exportképessége miatt egyfajta gazdasági externáliaként ezen még keresnek is, de szerintem ma sokkal nagyobb a hozadéka annak a befektetésnek, hogy valaki angolul megtanuljon, mint hogy eszperantóul. Nekem egyelőre úgy tűnik, hogy egy hagyományos nyelv megtanulása egy kulturális hagyomány és egy társadalom felé nyit kaput, az eszperantóé egy nemzetközi mozgalomhoz - például az eszperantisták régóta fenntartank egy hagyományt, miszerint szállást adnak egymásnak világszerte. Mindkettő fontos lehet. Lehet, hogy az eszperantó szerepét a mozgalmárok túlértékelik, de az biztos, hogy egyelőre az eszperantó Vikipedioban több szócikk van, mint a magyar Wikipédiában. A latin Vicipaedia pedig messze le van maradva a kisebb nemzetek nyelve és messze az eszperantó mögött is.