A canterbury érsek az európai muzulmánok állampolgári lojalitásáról

A meglehetős hőfokot elérő, bár belterjes és tét nélküli magyarországi muzulmán-vitába tulajdonképpen azért szálltam be, mert felháborított, hogy egy egyetemi oktató ennyivel intézheti el a canterbury érseknek a muzulmánok integrációjával kapcsolatos előadását:

Ezzel kapcsolatosan Hirsi Ali egyenesen "lopakodva behatoló sáriáról", az iszlám törvénykezésnek az ilyetén elfogadtatásáról beszél, amihez "az arabok eszközül használják az Európai Közösséget". (Más kérdés, hogy munkálkodnak önkéntesek is ezen, így a canterburyi érsek, aki nemrég a sária részleges bevezetésének ötletével állt elő, s akit vélhetően - számos ilyen szintű kollégájához hasonlóan - a kontraszelekció "kegyelme" juttatott ilyen hivatalra.)

Ezzel kapcsolatban ezt írtam:

Az érsek a közelmúltban amellett érvelt, hogy azon esetekben, amikor a világi igazságszolgáltatás nem akar dönteni az állampolgárok - elsősorban családjogi - vitáiban, az iszlám hitű állampolgárok vallási törvényük, a saría alapján rendezhessék viszonyaikat. E gondolat a mai Magyarországon oly' természetes, hogy szükségtelen róla vitatkozni. Senki nem gondolná helyesnek például, ha a polgári házasság felbontását kimondó állami per ítélete egyházjogi értelemben is érvényes volna, vagyis ha a templomban kötött házasságokat a magyar bíróság érvényteleníthetné. A canterburyi érsek annak érdekében, hogy II. Erzsébet iszlám életet élő alattvalói az európai szabadságjogokra épülő világi törvényeket életük más viszonyaiban könnyebben fogadják el, annyit kért a muzulmán hitű brit állampolgárok számára, ami a legtöbb európai országban ma is jár a különböző keresztény felekezetek és a zsidó vallás követőinek. Éppen Anglia egykori véres, embertelen vallásháborúinak történelmi tapasztalata tette Európa-szerte elfogadottá azt a gondolatot, hogy szabadságjogaink egyik legfontosabb alapja a vallási türelem.

Összeesküvés-elméletnek is lapos az anglikán egyházfőt a muzulmán fundamtenalizmus ügynökének beállítani. Az, hogy mennyire volt jó az általam használt párhuzam a canterbury érsek javaslata és a magyarországi köztársasági és egyházi jogrendszer viszonylag békés egymás mellett éléséről, a Verbális Numerák kommentjei között már felmerült. (Szerintem bizonyos szempontból jó, más szempontból meg nem olyan jó). A cikkemmel szembeállított fundamentalista, illetve pusztán idegengyűlölő kritikákon túl viszont a Verbális Numerák blog szerzője felvetette azt az egyébként nagyon is kézenfekvő problémát, hogy idehaza lényegében senki sem tudja, hogy valójában a megidézett európai egyházfő mit is mondott iszlám-ügyben?

A canterbury érsek természetesen nem javasolta a sária részleges bevezetését Nagy-Britanniában vagy Európában; ehelyett pozitívan foglalt állást abban a kényes kérdésben, hogy az iszlám hit követése lehetővé teszi-e a joguralom (avagy a kontinentális jogban az alkotmányos jogállam) elfogadását.

A muzulmánokkal kapcsolatos tolerancia kérdésében, tetszik vagy nem, a néhai Pim Fortuyn jelölte ki a tolerancia új határait: a valllási türelem az evilági törvények evilági elfogadásáig terjed, a többieknek pedig nem lesz helyük az Európai Közösségben. Pim Fortuyn rövid politikai pályafutásának első sikerét az első olyan nyugat-európai nagyvárosban, Rotterdamban érte el, ahol hamarosan abszolút többségbe kerülhet a vallásos muzulmán lakosság. Fortuyn iszlámmal kapcsolatos gondolatai részben az előadói stílus, részben a lappangó probléma felszínre hozatalának drámája miatt váltottak ki botrányt 2002-ben. Fortuyn meggyilkolása után az új határok nagyon gyorsan beépültek holland majd az európai mainstream politikai gondolkodásba.

Fortuyn az evilági hatalom kapujából, a canterbury érsek pedig egy keresztény államvallás államfői posztjáról tette fel ugyanazt a nyugtalanító kérdést: összeegyezthető-e a szekuláris európai állam és az iszlám iránti lojalitás? Az olyan emberek, akik szimplán utálják a mohamedánokat, vagy valamilyen kivételezett helyzetet szeretnének evilágon a kereszténységnek, örömmel kapaszkodnak Fortuyn határozottságába. Ugyanezek az emberek hitetlenkedve néznek arra az európai egyházfőre, aki nem elégszik meg az előítélettel, és az ítélet előtt tárgyalná is azt a kérdést, hogy az iszlám követőei lehetnek-e jogtisztelő állampolgárok.

A canterbury érsek legfontosabb állítása az, hogy az állampolgári közösség és a muzulmán hívők közössége, az umma szétválasztható; a két közösség törvényei között az összeütközés mérsékelhető, az állampolgári és vallási közösségi lojalitás összeegyeztethető. A canterbury érsek egyházfőtől meglepő pragmatizmussal vagy empátiával azt javasolja, hogy amennyiben a kettős lojalitás lehetséges, akkor az állam is tegyen ennek érdekében lépéseket, hogy feleslegesen ne állítsa szembe az evilági törvényt a vallásival. "Kellemetlen igazság [annak felismerése,] hogy a jogról való gondolkodásunkba is bevezethető a 'piaci' elem, a lojalitásért való versengés". A nagyvonalú érsek beszéde konklúziójában a bibliai hermeneutika és kortárs filozófiai gondolkodás szép ötvözeteként a felvilágosodás és a sária mitológiáinak dekonstrukciójára szólít fel, továbbá arra figyelmeztet, hogy ebben a vitában a jog természetének kérdése nem lesz megkerülhető.

Úgy hiszem, hogy a cantebury érsek olyan magasra tette a lécet, hogy a keresztény Európában sematikusan gondolkodók és a fundamentalisták egyelőre csak alulról piszkálják. A vita sarokpontja prímán ki van jelölve, aki pedig be akar szállni, annak először olvasnia kell. Ahogyan Fortuyn programadó könyvét, úgy ezt a szöveget is le kéne fordítania egy értő embernek magyarra.