De ki lesz az új köztársasági elnök?

Ezt a cikket másfél hónapja írtam, de szerkesztőm túlzottan spekulatívnak tartotta, így a gépemen maradt. Azóta a kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt – úgy gondolom, hogy az általános választás lezárulta után pedig igencsak aktuálissá vált. Április 25-e után az utolsó lényeges eldöntendő kérdésnek azt tartom, hogy vajon Orbán Viktor lesz-e a megnövelt hatáskörű államfő, vagy valami más válasz születik az új politikai-hatalmi adta kérdésekre?

Sólyom László megválasztása óta nem csak politikai rendszerünkben, hanem államéletünkben is jelentős változások történtek – ez a két folyamat pedig lehetővé, sőt, mérlegelendővé teszi az államelnöki hivatal szerepének újragondolását, hiszen az eddigi hatalmi és politikai logikával az új politikai rendszerben nem lehet helyes választ adni arra a kérdésre, hogy ki volna a megfelelő jelölt. Göncz Árpád utódlása a Fidesz első kormányra kerülésének és Torgyán József esetleges elnöki ambícióinak találgatásával két évig volt téma. Mádl Ferenc utódlása a kormányzó baloldal egységének megbomlása, majd a Sólyom Lászlót támogató, pártokon átívelő civil kezdeményezése révén legalább fél évig politikai életünk központi kérdése volt. Ezzel szemben 2010-ben, amikor jó eséllyel a választásokon győztes párt azonnal, egy fordulóban elnököt is választhat, a kérdés az egész választási kampányban nem merült fel komolyan.

Jelenlegi államfőnk meglehetősen határozottan szakított két hivatali elődje szerepfelfogásával, akik a köztársasági elnök első számú alkotmányos feladatára, az állam egységének megtestesítésére – a nemzeti ünnepek megünneplésére, a törvények kihirdetésére vagy a közkegyelem gyakorlására koncentráltak. Sólyom László a fő hatalmi ágak – a kormány, a parlament, a bíróságok és az ügyészség – sajátos rivalizációjába új szint hozott az elnöki hivatal játékba hozatalával. Belépett a politika világába, ahol közpolitikai kezdeményezéseivel, saját jelölési gyakorlatával lényegében minden hatalmi ággal konfliktusokat vállalat, és ezzel alaposan megváltoztatta az elnöki hivatal arculatát is. Most távozó államelnökünk népszerűsége és legitimációja nem Göncz Árpádéval és Mádl Ferencével, hanem a vezető ellenzéki politikusokéval, Orbán Viktoréval és (egy darabig) Dávid Ibolyáéval, vagy a „belső ellenzéki” Szili Katalinéval versenyzett. Az államfői hatalom egyfajta szuperombudsmankénti ellensúlya lett a kormányzatnak és parlamenti többségének.

Hivatalban lévő elnökünk új szerepfelfogása lehetővé tette, hogy tartalmi kérdésekben is politizáljon, bár úgy vélem, hogy mindkét közpolitikai programja kudarcot vallott. Most, amikor az államéletünk minden szabálya újragondolható, érdemes elgondolkodni azon, hogy a kudarc oka az alkotmányos játékszabályokban, a Sólyom-Gyurcsány-Orbán-Bajnai hatalmi konstellációban, vagy az államelnöki adminisztráció hibáiban keresendő, hiszen a változtatás, vagy annak a lehetősége minden területen adott.

Sólyom László államfői programjának két tartalmi eleme volt: a környezetvédelem és a zöld ügyek előmozdítása, illetve a határon túli magyarok és a magyar államiság kapcsolatának megerősítése kudarcnak tekinthető. Számomra nem megítélhető, de feltételezhető, hogy a nemzeti parkokban dolgozó szakemberek, vagy az államelnök határon túli túráin vele találkozó nemzettársaink számára erkölcsi megerősítést jelentett elnökünk figyelme, mindez azonban nem adott sem kellő legitimációt, sem politikai lendületet a magyar állam környezetvédelmi vagy nemzetpolitikájának megváltoztatásához. Noha voltak jelei annak, hogy a Sólyom László elnökké választását kezdeményező értelmiségi körök egyfajta elnöki pártot szerveznek, végül a részben ebből a körből kinőtt LMP egyáltalán nem vált elnöki párttá. A „zöld elnökök” hálózatának kezdeményezései dacára a magyar állam nemhogy kezdeményező lenne környezetvédelmi kérdésekben, de például az EU klímapolitikája egyik kerékkötőjének tekinthető. A határon túli magyarság politikai képviselete – részben a magyarországi politikai megosztottságot tükröző helyi pluralizáció miatt – Romániában, Szlovákiában és Szerbiában is húsz éve a legsúlytalanabb. A határon túli magyarság státuszával kapcsolatos, meglehetősen sokértelmű 2004. évi népszavazás kudarca óta lényegében nem tárgya a magyarországi politikai vitáknak, így az elnöki kezdeményezések is légüres térbe érkeztek. Sokkal alaposabb elemzést igényelne annak megítélése, hogy mindez államelnökünk hatalomtechnikai ügyetlensége, más hatalmi ágakkal való együttműködési képességének korlátoltsága, vagy az államfői hivatal és apparátus gyenge hatalma miatt alakult így, mindenestre Sólyom Lászlóra aligha mint zöld elnökre, hanem mint Alkotmánybíróságunk első karizmatikus elnökére fogunk emlékezni.

Értékelésem szerint a 2010-es választások által szentesített politikai változások megváltoztatják az elnök politikai pozícióját. Szinte bizonyos, hogy a negyedik köztársasági elnököt lényegében egy párt fogja választani. Ugyan a második fordulót követően ki fog derülni, hogy a Fidesznek nincsen kétharmada, de az mégsem várható, hogy a KDNP meg fogja vétózni a jelöltjét vagy a köztársasági elnök és a kormányfő közötti hatalmi megosztást újraszabályozó alkotmányos törvénymódosításokat. Politikai életünk jelentős átalakulása 2006. óta látványosabb, mint államéletünk megváltozása, de az utóbbi területten is igen lényeges változások történtek a mostani elnök megválasztása után – elég a 2006. évi választások után elfogadott, kétharmados, az MSZP és a Fidesz által megszavazott közigazgatási törvényre gondolni, ami lényegében kiiktatatta a Kormány és parlamenti többsége hatalomgyakorlásának procedurális ellensúlyait.

Úgy gondolom, hogy a következő hetek legfontosabb politikai és államéleti kérdése a köztársasági elnöki hivatal újrapozícionálása és az elnök megválasztása lesz. A Sólyom László által bevezetett, közpolitikai kérdésekben állást foglaló, politizáló elnökszerep aligha volna hasznos a jelentős változtatásokra készülő parlamenti többségnek, ráadásul nem is volna logikus, hogy Orbán Viktor és pártjai miért választanának maguk fölé egy ellensúlyt - hacsak nem magát Orbán Viktor emelnék a parlamenti többség fölé. Ebben az esetben viszont, politikai hatalma és legitimása zenitjén miért ne adna alkotmányos változtatásokkal karakteresebb politikai és hatalmai súlyt ennek a hivatalnak? Úgy továbbra is azt gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben a leglogikusabb lépés az volna, ha az új többség Orbán Viktort választaná meg államfőnek, és élve parlamenti többségével, megváltoztatná az államfő és a kormányfő közötti hatalommegosztás szabályait.

Az ellenzék eddigi vezérének korábbi megnyilvánulásai –, államfői irányítási stílusa, az ezzel aligha összeférhető ideiglenes technokratikus válságkormányzás ígérete – politikailag racionálissá tenné az államfői-kormányfői feladatok újraosztását. Az eddig bejelentett három miniszterelnök-helyettesi poszt is jól előkészítetté tenné ezt a lépést, hiszen valójában az volna logikus, ha a Fidesz és a KDNP mint két koalíciós párt csak egy-egy helyettessel rendelkezne (vagyis az egyik helyettes miniszterelnökké lépne elő). Kétharmados többséggel és a rendszerváltás óta páratlan politikai legitimitással logikus volna a kormányfői irányítási, személyzeti feladatok továbbvitele a Sándor-palotába, és a gazdaság rendbetételére, majd más, szakpolitikai feladatokra kinevezett technokrata miniszterelnökök kinevezése. Mindez egyben lehetővé tenné a 2006-os államreform kiigazítását, amely a parlamenti többséggel rendelkező kormánnyal szemben alig hagyott korrekciós eszközöket: az egymástól elválló elnöki és kormányfői hivatal képesek volnának bizonyos fokú korrekciós mechanizmusra.

Mindez persze csak gondolatkísérlet, amivel arra próbáltam rávilágítani: ideje arról is beszélni, hogy ki lesz a következő köztársasági elnök és az új magyar politikai rendszerben mi lesz a feladata egy olyan politikai helyzetben, amikor az alkotmányos szabályok és a parlamenti pártok közötti viszony is teljesen megváltozott.