Daniel Antal Was Here

Daniel Antal Was Here (AMS:BUD:RTM)

Új blogom a Daniel Antal Was Here, amelynek egyetlen posztját sem én írtam, hanem az IFTTT segítségével összeállított kis programkódok alkotják az általam kedvelt fényképek, idézetek, linkek, videók segítségével. Az új blogon kevés szöveges tartalom található, vegyes nyelven, vagyis azt remélem, hogy a világ minden részén élvezhető lesz. Mivel a blogot távollétemben a gép alkotja, jómagam is inkább olvasója mint írója leszek. Úgy néz ki, hogy 2013-ban most ez van.

Indie film készül a VW mikrobuszról

A Kickstarer egy olyan oldal, ahol alkotó emberek gyűjtenek támogatókat egy tervük valóra váltására. Damon Ristau 25,000 dollárt gyűjtött A buszcímű dokumentfilmje elkészítésére.

Ha valakinek van archív anyaga VW mikrobuszokról, és viszont szeretné látni a filmben, itt jelentkezzen.

Blog is Back

Hosszú, részben kényszerű szünet után talán visszatér a blog. Két komment hosszú-hosszú ideig várt moderálásra, de majdnem egy éve nem jártam itt. Hello world, again!

Vita: Megérné-e lecserélni a magyar erőműveket?

Magyarországi villamoserőművi parkjának megújításának időszerűsége szinte a rendszerváltás óta állandó polémiák tárgya, az atomerőmű megújításán és bővítésén kívül mégis kevés konkrétumot hallunk róla. Mennyit nyernénk ezzel? Vajon ténylegesen megérné-e megújítani az erőműveinket? Ki szeretne vitatkozni?

(Műfaji kísérlet: a Facebook oldalamon is lehet vitatkozni Note formátumban)

Az erőművek viszonylag egyszerű termelő üzemek, mivel általában két fontos inputból, tüzelőanyagból és munkából állítanak elő egy terméket, áramot. Ugyan az áram értékesítési lehetőségei majdnem percenként változnak, a termelési szerkezet mégis viszonylag egyszerűnek tekinthető. Az erőművi egységeket néhány világcég szállítja mindenhova, ezért a világban most épülő erőművek beruházási adatai irányadónak tekinthetők Magyarországra is. A várható tüzelőanyagköltségek ha nehezen is modellezhetők, de összevethetők más országokkal, hiszen a legtöbb tüzelőanyagnak globális (urán), kontinentális szinten regionális (olaj, kisebb mértékben feketekőszén és gáz) piaca van. A megújuló energiahordozók rendelkezésre állása (napsütéses órák, szeles órák) többé-kevésbé előrejelezhetők.

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) által 1984. óta szisztematikusan gyűjtött és modellezett beruházási és működtetési költség adatokból elég nagy pontossággal meghatározható, hogy mibe kerülne Magyarország erőművi parkját lecserélni. Ha a számításaim nem csalnak, Magyarországon az IEA szemléletével összevethető villamosenergia-termelői árak hat év átlagában 22,2 forintra jöttek ki egy kWh piacra vitt áramra. Ez az érték persze az urán és a gáz árának igen nagy fluktuációja miatt, illetve az amortizáció számításának módszerei miatt nem teljesen vethető össze a hazai gyakorlatban számított önköltséggel vagy a nagykereskedelmi árakkal, de egy jó becslésnek adható. (Tavaly természetesen ennél jóval olcsóbban termelték az áramot). A legnagyobb termelői, a Paksi Atomerőmű 8-10 forintos önköltséget számol el. Kritikusok a szememre vethetik, hogy a Mátrai Erőmű vélhetően komolyabb szén-dioxid költségekkel, az Paksi Atomerőmű pedig a mostani amortizációt meghaladó pótlási költségekkel kellene hogy számoljon, ezért szintén az IEA adatait beírva az elmúlt 6 év historikus adatai helyére az jönne ki, hogy a szén-dioxid kibocsátást jobban büntető, és az előrelátóbb tartalékképzés mellett 26,7 forintra emelkedne az áram önköltségi ára (ami nem mellesleg a fogyasztói árakat legalább tíz forinttal megemelné).

Mit nyernénk egy teljesen új erőművi parkkal? Ha minden erőművet nagyjából azonos kapacitású és fűtőanyagot használó, de teljesen modern erőműre cserélnénk, és élveznénk a technológiai haladásból fakadó nagyobb erőművi hatásfokot (és elszenvednék a nagyobb létszámhatékonyságból fakadó pótlólagos munkanélküliséget), akkor az önköltségi szint mintegy 18,2 forintra volna csökkenthető. Nem teljesen egyértelmű, hogy más fűtőanyagok használatával ezen sokat lehetne faragni: az atomenergia önköltségi ára is körülbelül 18 forintra jön ki. A teljes erőműparki cserével (ami természetesen sem pénzügyileg, sem technikailag nem kivitelezhető egyik napról a másikra), 3,6 billió forint azonnali költségünk merülne fel, amit az építkezések tényleges elhúzódása miatti 1 billió áthidaló költség növelne. A gigaberuházások összességében mintegy évi 132 milliárddal csökkentenék a hazai termelésű energia előállítási ára.

Ha ez igaz volna, akkor aligha érné meg Magyarországon erőművekre nagyobb léptékben költeni. Ezek a számok természetesen sok szempontból elnagyoltak, és bemutathatók ennél rózsaszínűbb keretben is. Ha azt gondoljuk, hogy a szén-dioxid kibocsátás és az atomerőmű élettartamának problémáját csak prolongáljuk, aminek a költsége most vonal alatti, a beszámolókban meg nem jelenő tétel, akkor az erőművi park cseréjének költségelőnye körülbelül a duplájára ugrik. A megújítás költségei jelentősen csökkennének, ha Magyarország az euróövezetben volna, és nem forintkamatokkal kellene számolni. (Ezekről talán majd később).

Veszélyben van-e a hazai ellátás biztonsága? Aligha. A probléma inkább az, hogy Magyarország rossz versenyképessége jórészt okozója a magyar energiaszektor rossz versenyképességének is. A magas országkockázat, a jogszabályi környezet bizonytalansága, a szektorra kivetett magas (külön)adók mind-mind a modernizáció ellen ható tényezők, ugyanakkor EU tagságunk lehetővé teszi, hogy versenyképesebb országokból, például Szlovákiából importáljunk áramot. A kérdés tehát nem úgy merül fel, hogy lesz-e áramunk, h a bentmaradunk az Unióban, hanem úgy, hogy az hazai termelésű lesz-e? A hazai termelés természetesen munkahelyeket, adóbázist és itthoni környezetszennyezést jelent. Az import lehet, hogy tartósan olcsóbb megoldás lesz, csak kérdés, hogy hazai adóbevételek és munkahelyek hiányában ki fogja megfizetni. Szerintem ez a versenyképeségi kérdés egyik tétje.

(Minden kommentet örömmel fogadok. Érdeklődés esetén szívesen megosztok még több számot is, de elsőre talán ez is sok...)

Feloldható a bioüzemanyag-élelmiszer konfliktus?

Ha egy mezőgazdasági terménynek, amiből csak élelmiszer készült, hirtelen ipari vásárlói is lesznek, fel fog menni az ára. A bioüzemanyagok megjelenése valóban magasabb terményárakhoz és élelmiszerárakhoz fog vezetni? Milyen a tökéletes bioüzemanyag?

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy akár az igen, akár a nem mellett meggyőző érvek merültek volna fel. Igen, a kereslet-kínálat törvénye szerint ha többen veszik a kukoricát, akkor drágább lesz. Csakhogy az EU-ban és az USA-ban a legtöbb évben hegyekben áll az eladhatatlan termény, és az adónk jelentős részét ennek a felvásárlására és raktározására költjük, nehogy tönkremenjenek a mezőgazdasági termelők - ami aztán végleg felhajtaná az árakat. Szóval a bioüzemanyagok támasztotta keresletnek van egy kerestlet-diverzifikáló, és keresletet stabilizáló hatása.

Más a helyzet azokban a fejlődő országokban, ahol robbanásszerűen nő a népesség, és eleve élelmiszerhiány van. Az ilyen országokban a termények ipari felhasználása tovább erősíti a hiányt. Ugyanakkor a hatás sokkal közvetettebb, mint a mérsékelt égövi kukorica esetén, hiszen többnyire a problémát az jelenti, hogy élelmiszernek nem alkalmas növényeket termesztenek bioüzemanyag-gyártásra.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a bioüzemanyag-gyártók nem teljes mértékben használják el a terményt, például az etanolgyártásra használt kukorica nagy részéből állati takarmány készül melléktermékként.

A konfliktus feloldását két irányba keresik. Az egyik megoldási irány az Egyesült Államokban hosszabb, az EU-ban rövidebb ideje, hogy kifejezetten a mezőgazdasági hulladék begyűjtését és felhasználását szervezik meg és ösztönzik, ha nem is bioüzemanyag-gyártásra, de legalább biomassza tüzelőanyagként. (A bioüzemanyagot közvetlen energiahordozóként használjuk, a szilárd biomasszából hőt vagy áramt nyerünk ki, és másodlagosan használjuk).

A másik kutatási irány az úgynevezett harmadik és negyedik generációs bioüzemanyagok kutatása. A bioüzemanyagok szent grálja olyan volna, ami nem vesz el termőterületet az élelmiszer-terményektől, lehetőleg a begyűjtése és a feldolgozása kevesebb energiát igényel, mint amit ki lehet belőle nyerni, és ezen kívül a természetes élőhelyeket sem bolygatja. Valószínűleg tökéletes nafta nem lesz, de egyelőre erős versenyezők az algák, amit a senkiföldjének tekinthető tengeren lehet termelni, és talán még növekedés közben is nyelnek el egy csomó szén-dioxidot. Az algakutatásban Magyaroszág is vannak vállalkozások, van, aki hidrogént, van aki más anyagokat állítanak elő ezekből az egyszerű fotoszintetizáló élőlényekből.

Az a gyanum, hogy erről is ki fog derülni egy csomó olyan mellékhatás, mint mondjuk a szélkerekek madárzavaró hatása, de egyelőre a tenger egy csendes kompromisszumnak tűnik a termőföldhasználat helyett. Kár, hogy nekünk nincsen tengerünk.

Mégsem ragadósak a bérek

Az ún. "keynesiánus" közgazdászok azért szerették az inflációt, mert a béreket ragadósnak tartották, és a versenyképesség hiányát a keresetek elinflálásával tartották lehetségesnek. A mostani világválság empirikusan igazolta, hogy tévedtek. A bérek lefelé is változtathatók, ha ez a munkahely megőrzésének a feltétele.

Miközben sokunknak azt tanították, hogy a nominális bérek nem képesek igazodni egy vállalat vagy egy nemzetgazdaság csökkenő teljesítőképességéhez, én ezt soha nem tartottam egy érthető dolognak. Miért ne értené megy egy dolgozó, ha hiteles vezetőtől hallja, hogy a rossz időkben kevesebbel is be kell érnie, ha meg akarja tartani a munkahelyét. A mostani válságban Írország, Görögország, Románia sorra bizonyította, hogy a béreket lehet lefelé változtatni. (Mellesleg a magyar közigazgatásban is történt nominális bércsökkenés a tizenharmadik havi jövedelem elvételével). Jómagam a MÁV évek óta megoldhatatlan veszteségtömegének egyetlen ellenszerének az elmúlt évek reálbéremelkedésének visszavételét tartottam, amit éveken át elképzelhetetlennek tartott minden politikus és vezető.

Egy friss felmérés azonban azt igazolja, hogy az emberek mégsem irracionálisak. A álworkmania.hu által közölt felmérés szerint a munkakeresők ma 7 százalékkal kisebb nominális bért (vagyis 11 százalékkal kisebb reálbért) kérnek, mint tavaly ilyenkor. A tényleges állások betöltésének pedig az eredetileg elképzelt összegnél harminc százalékkal kevesebbért is elfogadják az állást. Mindez a jövő évi bérstatisztikákban már alighanem érzékelhető lesz.

Magyarország persze még befelé megy a válság, hiszen hazánkban különös módon az elmúlt évben (részben az állami tulajdonú vállalatok és a közigazgatásnak köszönhetően) nem csökkentek, hanem nőttek a bérek, amelyeken nem meglepő módon egyre kevesebb szerencsét munkavállaló osztozott egyre több munkanélküli kárára. A piaci szektorban azonban már megindult az alkalmazkodás.

Bár a bérek csökkenése rövid távon rossz hír a munkavállalóknak, nem annyira, mint elsőre hangzik. A hazai gazdaásg tényleges teljesítményéhez a forint leértékelődésével és inflációval tudna még igazodni a gazdaság. Az infláció roppant igazságtalan, mert a kisnyugdíjastól a vállalatvezetőig vesz el, teljesítménytől független, ráadásul a kisebb megtakarítással rendelkezőket jobban súlytja. Mint az elmúlt hónapokban megtanultuk, a forint leértékelődése is igen komoly krízist okozhat sok devizában eladósodott háztartásban.

A "keynesiánus" jelzőt azért teszem idézőjelbe, mert valójában Keynes nagyszerűbb közgazdász volt, mint akik hivatkozni szoktak rá. A magukat ideheza "keynesiánusnak" tartó közgazdászok viszont ideje, hogy önvizsgálatot tartsanak, mert a tények cáfolják egyik alaptézisüket.

A svéd rock versenyképessége és a világ nagy zeneexportőrei

Sokan tekintenek a világ popzenei iparára mint az amerikanizáció eszközére, pedig az USA a nemzetközi zenei exportban (is) elveszítette a versenyképességét, és piacához képest inkább alulreprezentált a zeneiparban. Nagy-Brintannia és Svédország fej-fej mellett vezeti a rangsort, Ausztrália időnként egy jelentősebb produkcióval beelőz.

Joshua Keating tette szélesebb körben ismertté két kiváló közgazdász, Fernando Ferreira és Joel Waldfogel tanulmányát, akik 1960-tól elemezték 22 nagy zenei piac slágereit. Önmagában az ugyanis nem sokat jelent, hogy viszonylag sok amerikai sláger van a japán vagy az argentin slágerlistán, hiszen Amerika nagy ország, nagy lemeziparral, vagyis sok zenét termel. Az igazán érdekes az, hogy mely országok képesek saját súlyuknál jelentősebb zenei exportra szert tenni, illetve mely országoknak van olyan erős belföldi zenei életük, hogy viszonylag kevés slágert importál.

Nagy-Britannia 1963-64-bena Beatlesnek köszönhetően meghódította a világpiacot, és lényegében a hetvenes évek végéig a világ rockellátója maradt: jött a Rolling Stones, a Kinks, a Pink Floyd, és persze számos tiszavirágéletű produkció. Természetesen az Egyesült Államokban mindig készült sok és jó zene, de az ország súlyához képest elég kevés.

Ausztrália folyamatosan jött fel a hetvenes években, de mivel egy viszonylag kis gazdaságról van szó, itt egy-egy kiemelkedő produkció húzta fel az ország teljesítményét. Az AC/DC még a vasfüggöny mögött is meghatározó produkció volt. Az ausztrál metál azonban nem sokáig maradt versenyben a nyolcvanas évek brit popjával és új hullámával.

Svédországot sokan kötik össze az ABBA sikerével, pedig az ország folyamatosan produkálja az angol nyelvű popzenét. Bár a csúcsot kétségkívül a nyolcvanas évek jelentették, a kilencvenes években is versenyképesebb volt a brit és a feljövő kanadai exportnál. Svédországban talán a Cardigans jelentett meghatározó produkicót a kilencvenes években. Szerintem a svéc zenei élet a legszínesebb a szcéna méretéhez képest, és a kimagasló teljesítmény nem egy-egy zenekarhoz, hanem komplett szubkultúrák kiszolgálásához kapcsolódik: a svéd pop, indie, metál, punk mind-mind fontos színfolt a zenefogyasztók életében.

Kanada az elmúlt években szintén jól szerepelt, részben angol nyelvű iparágának. Bár számomra Bryan Adams, Leondard Cohen vagy K.D. Lang nemzetközi sikere nehezebben érthető, mint az ABBA vagy a Cardigans áttörése, ez részben ízlés, részben az amerikai-európai piac távolságának a dolga.

Mi következik ebből? Első ránézésre annyi, hogy nem amerika, hanem az angol nyelv tartolt az elmúlt években. Az angol a zene, a szórakozás nyelve, de nem feltétlenül Angliából vagy Amerikából érkezik. Svédország, akárcsak a nehéziparban, igen jól megtalálja a helyét a zeneiparban is, alapos nyelvi és zenei képzésével, és azzal, hogy a zene része a svéd mindennapoknak az iskolától a családi életig.

Sokkal több minden következik magából a kiváló tanulmányból, amely az új gazdaságföldrajz hagyományos eszköztárával elemzi a zene globális diffúzióját, és ilyen módon a vonatkozó szociológiai, antropológiai kutatások kiváló kiegészítője lehet. Számomra egyelőre kevésbé érdekes, hogy egyes országok, például Japán, miért tartanak fenn olyan erős hazai popéletet, de azok, akik rendszeresen a magyar pop állami támogatásáért kiáltanak, azonnal olvassák el a kutatási beszámolót. Az erős hazai zenei piac kialakításának vannak általánosítható nemzetközi tapasztalatai.

Punk as Fu**: mi lesz 2010 őszén?

Kevés dolog hiányzik az elmúlt két évtized indie élménytárából, de az American Analog Setet nagyon megnéztem volna a saját szememmel. Minden ötletre nyitott vagyok, ami pótolhatja ezt a mulasztást... Mivel lehetne folytatni ezt a felejthetetlen sort az idei klubidényben -
ábécé sorrendben a 27 (Gödöllői Trafó), Amber Smith (valahol Budán/Nagymaros), A Subtle Plague (Tilos az Á), Cornelius (Tongeren), dEUS (Tourhot/Flex), Explosions in the Sky (A38), Fountains of Wayne (Knitting Factory), Hitch (Dour), Jon Spencer (Joe's Pub, Pukkelpop), Kispál és Borz (Tilos az Á), Rocket from the Crypt (Pukkelpop), Nada Surf (Wiener Arena), Óriás (Wigwam2), Tom Barman (Jazz Café).



Nosztalgia: indie, és az év legjobb izéi sorozat.

EU és magyar évadnyitó: alkotmányos reformok

Európában megkezdődött a politikai szezon az első State of the Union beszéddel, idehaza pedig a kormányfő száznapos beszédeivel. Az Unióban a tét az európai piaci reformok és liberalizáció továbbvitele, a gazdasági unió kiszélesítése. Idehaza a gazdaságpolitikában máshonnan fúj a szél, és a politikai alkotmány a tét. A gazdaság és a politikai élet kereteit érintő, ezért nehezen konkretizálható, de éppen ezért akár nagyon nagy széles körű változások indulnak jövőre.

A héten írtam egy keveset Barroso és Orbán évadnyitó beszédeiről a komment.hu oldalán, de ugyanúgy kötelességből, ahogy a beszédek elhangzottak. Mindkét beszéd olyan súlyos dolgokkal foglalkozik, amelyekre oda kell figyelni, de egyik beszéd sem olyan, ami alapján könnyű elképzelni a jövőt, vagy amire könnyű visszaemlékezni - úgy látszik, hogy a nagy elhatározásokon már túl vagyunk, a nagy változásoknak azonban legfeljebb a körvonalai látszanak. Nem hiszem, hogy bármelyik beszéd fordulatai szállóigévé válnának, pedig igencsak meg fog változni a világunk, ha Barroso vagy Orbán valóra váltja a szavait.

A monetáris uniót gazdasági unióval fogjuk kiegészíteni. [...] A belső piac Európa leghatékonyabb eszköze, mégsem használjuk ki eléggé. Sürgősen ki kell szélesítenünk hatókörét. Európa 20 millió kkv-jának csupán 8%-a folytat határokon átnyúló kereskedelmet, még ennél is kevesebben ruháznak be külföldön. Az internet kínálta lehetőségek ellenére a fogyasztók több mint harmada bizalmatlan a határokon átnyúló vásárlással szemben. Felkérésemre Mario Monti szakértői jelentést állított össze, amelyben 150 hiányzó összeköttetést és szűk keresztmetszetet tárt fel a belső piacon. Jövő hónapban bemutatjuk, hogy az egységes piacról szóló átfogó és ambiciózus jogszabály keretében miként mélyíthetjük el az egységes piacot. (José Manuel Durão Barroso)

Az EU célja igen ambíciózus: a Delors-bizottság által elkezdett, és a kilencvenes évek elejére valóra váltott gazasági és monetáris unió gazdasági lábának teljes megújítása Spaak, Thatcher és Delors szellemének megidézésével. Mostanában sokat foglalkoztam ennek az időszaknak a közlekeédsi reformjai újragondolásával, és megdöbbentő, hogy Nyugat-Európa milyen mélyreható változásokon ment át, illetve indult el akkor, amikor mi a saját rendszerváltásunkkal voltunk elfoglalva. Alig tizenöt év alatt eltünt a márka, a gulden, a schilling, megjelentek a valóban európai bankok, enerigacégek, tömegközlekedési szolgáltatók. Vajon hova lehet ezt továbbvinnni? Közös pénzünk, elvileg közös piacunk van, rengeteg nemzeti protekcionista különalkuval, minden nemzeti sarokban valami speciális érdekkel. Akárhogy is csomagolják, szerintem a közös piacnak ezek az árnyékos sarkai állnak a "nagy reform" célkeresztjében - márpedig ezeket igencsak jól védték a nemzeti kormányok és nemztei bajnokaik.

Az európai uniós reformok szerintem nem fognak akkora változásokat hozni az életünkben, mint a nyolcvanas években meghozott döntések. Nincsenek is olyan kézzelfogható céljai, mint például az euró volt. Ezzel együtt visszatekintve arra a korra az is látható, hogy a nyolcvanas évek (nyugat-)európai polgára számára a változás a mindennapi életre nagyrészt beláthatatlan volt, mi, a vasfüggönynek ezen az oldalán meg nem is tudtuk elképzelni azokat. Vagyis a Barroso-által beharangozott változások

A rendszerváltoztatást követően - ha ez a szó egyáltalán még jelent valamit - az elmúlt húsz év vitái után, 2011-ben végre sor kerülhet a Magyar Köztársaság új alkotmányának megalkotására és elfogadására. Ez azt jelenti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy az új alkotmány megalkotására 2011-ben, szándékaink szerint 2011-ben kerülhet sor. (Orbán Viktor)

A rendszerváltás utáni Magyarország új alkotmányának a megalkotása talán még fontosabb számunkra, még akkor is, ha az alkotmányozás irányának világos ismerete nélkül annál is sokkal nehezebb megérteni, miként fogja megváltoztatni az életünket, mint az uniós reformok. Magyarország jelenlegi alkotmánya akkor történt, amikor az EU nagy liberalizációs hulláma zajlott, azokban az években, amikor a liberális demokrácia győzelme átütőnek tűnt. Szerintem ezt a szabadságot nem sikerült kitöltenünk értékes tartalommal, ezért szinte biztosnak gondolom, hogy az új alkotmányunk új határait a legtöbben nem fogják közvetlenül érzékelni. Az új alkotmányról keveset, az alkotmányozás procedurájáról egyre többet tudunk: nem választott alkotmányozó gyűlés fogja végezni (ahogy 1989-ben sem), viszonylag szűk kör fogja az új alkotmányt elkészíteni (talán 1989-nél is szűkebb, de annál talán színesebb és szélesebb körrel konzultálva) és igen gyorsan (hasonlóan 1989-hez).

Természetes, hogy minden generáció egyszer visszatér azokhoz a nagy politikai, gazdasági kérdésekhez, amivel az előző is foglalkozott már egyszer. Az idei évben az Uniót és az országot is megrázó nagy gazdasági és politikai válság után a nyolcvanas években kialakított keretek megváltoztatása a cél. Az új kereteken belül a gazdasági és társadalmi intézmények pedig igen nagyot képesek változni - de arra talán egy emberi elme sem képes, hogy ezeket a változásokat megjósolja.

Húsz év után újra a közös piacról - EU reformok

Az európai Egységes Piac létrehozásáról az euroszklerózis gyógyítására született döntés '86-ban. Jacques Delors határozott kézzel vezette az Unió elődjét, Margaret Thatcher retiküljével verte az asztalt, létrejött az egységes piac, az EMU és az euró. Az EU a huszonötödik évfordulóra állítólag hasonlóan nagyszabású reformokkal készül. Meg fogjuk-e egyáltalán érezni?

A Delors-bizottság által elfogadtatott reformok a korosztályom számára szinte felfoghatatlan mértékben változtatták meg Európát: megszűntek a távközlési monopóliumok, a verseny szelei jelentek meg a közlekedésben, a szállításban, az energiaszolgáltatásban. Létrejött az euró. Az európai gazdaság integrációja történelmi léptékkel is igen magas szintet ért el. Az európai életszínvonal a világ élvonalába került, a felszabadult közép-európai országokban pedig kérdés sem merült fel, hogy ehhez a rendszerhez akarnak-e tartozni.

Ma Európa ismét mély válságban van - a világ összes nagy régiója gyorsabban nő, és kedvezőbb demográfiai folyamatok jellemzik a volt Szovjetúnió kivételével. Az EU gazdasági vezetése Mario Monti egykori versenybiztos jelentése (pdf) alapján elhatározta az Egységes Piac teljes újraszabályozását.

A nyolcvanas években euroszklerózisnak nevezték azt a gazdasági kórt, hogy az európai piacgazdaságok növekedése megállt, inflációja és munkanélkülisége pedig magas szinten stabilizálódott. A kilencvenes években a növekedést szerény mértékben, de sikerült helyreállítani, az inflációt pedig lényegében leküzdeni - a munkanélküliség azonban néhány ország kivételével inkább a szőnyeg alá került.

A tizes években az európai gazdaság hasonlóan mély, de másfajta betegség tüneteit mutatja: az európai vállalatok egyre kevésbé veszik fel a versenyt az ázsiai, sőt, gyakran a latin-amerikai cégekkel, a munkaképes korú lakosság fogy, és alig jönnek létre igazán életképes, növekedő vállalatok.

A Monti-jelentés két személy, Spaak és Thatcher idézetét választotta mottónak, de korántsem tűnik olyan bátornak, mint a nyolcvanas évek politikusainak a tettei. A Barroso-bizottság kilenc tagjának az előterjesztése (rövid összefoglaló itt) ugyan harminc jelentős szakpolitikát módosítana a közbeszerzéstől az adópolitikáig, a KKV-támogatástól a munkaügyi kapcsolatokig, de egyelőre korántsem látszik benne olyan emblematikus intézkedés, mint az 1986-os (1992-ben valóra váltott) javaslatban. Október 6-án meglátjuk, hogy a 2010-es tervezet felér-e jelentőségében a huszonnégy évvel ezelőttihez.

Euractiv - szolgálati közlemény

Hosszú tárgyalások után résztulajdonosa leszek az euractiv.hu portált is kiadó vállalkozásnak, a régi angol nyelvű blogomat is kiadó euractiv.com magyar franchise partnerének. Az euractiv hamarosan alaposan bővülő magyar nyelvű EU hírei, elemzései és ügyösszefoglaló linkdossziéi innen a blogról, jobb oldalról is elérhetők rss feeden keresztül, hetente körülbelül egyszer pedig európai személyes európai összefoglalóval jelentkezem.

Trianon-emléknapra: nemzetstratégia, felőrlés és a nemzetek közötti együttműködés rendszere

A trianoni békeszerződés 90. évfordulójára és az első hivatalos emléknapra jelent meg a komment.hu cikkem a témában. Nagyon sokan szólnak hozzá, aminek örülök, mert jó ezen a napon elmélkedni azon, hogy hova jutottunk és mit tanulhatunk belőle. Az első világháború témája nagyon érdekel mióta olvasok róla - úgy gondolom, hogy azért tudunk róla olyan keveset, azért nem tanítjuk az iskolában, mert itt nagyon nem áll össze az önmagunkról szőtt mesénk. 1914-1918. között elszakadt a film, de nem nagyon tudjuk, hogy hol.